18. rész

Depresszió 

xVictoriax

Két nap telt el azóta. Azóta, amióta rájöttem, ki is valójában az az ember, akibe visszavonzhatatlanul beleszerettem. A napokban Harry nem volt itt, nem is jelentkezett. Ennek azért örülök, nem kellett félnem tőle, rettegnem, mikor esik nekem. És volt időm gondolkozni is. Talán többet a kelleténél.

Ugyanoda lyukadtam ki, mint mindig. Hogy ilyen embert nem kéne szeretni. Ő nem az a szőke herceg, akiről álmodoztam. Aki vacsorázni visz, elegáns éttermekbe, jobban meg szeretne ismerni. Aztán bemutatna a szüleinek, és én az enyémeknek. Két-három hónap múlva elutaznánk együtt, egy öt csillagos szállodába, valami szigeten (esetleg a Bahamákon), ahol majd a naplementében, a tenger előtt letérdel, és megkéri a kezem. És megint sikerült elkalandoznom. Mert ez velem, soha nem történik majd meg. Minden férfi ugyanolyan, ugyanazt akarja. Kivéve persze, ha nem maffiózó, embegyilkoló, fenyegető barom.

Szóval ebben a két napban végiggondoltam az egészet. A taxitól, az ittléttől. Minden apró részére emlékszem, mindet fel is elevenítettem. Minden mondatot, amit a fülembe sutyorgott, amik mind hazugságok voltak. Keserűen vigyorogtam az össze emléktöredéken. Kivéve egyen. A repteres elmélkedésnél, sikeresen elbőgtem magam. Nem nevezhető hisztinek, csak pár könnycsepp, ami némán fojt végig az arcomon, ajkaimon, s nyakamon.

Miután elgondolkoztam, mi is történhetett hirtelen, őszintén nem jutottam el sehová sem. Nem tudom, mi ez a hirtelen váltás, hogy mi is történik most. Az egyik pillanatban szeretnek, fontos vagyok, gyönyörű. A másikban egy rab, akit egy gyilkos rabolt el. Bár ez nem teljesen igaz, hiszen én jöttem vele. Sokszor gondolom azt, hogy életem legrosszabb döntése volt. De azt is tudom, hogy a fele kamu. Egyszerű hazugság. Mert én meghalnék nélküle. Nem bírnám ki, a gyönyörű látványa nélkül, ahogy idegességében az alsó ajkát harapdálja. Mégsem tudom azt mondani, hogy ez volt a legeslegjobb döntés.

Csak fekszek az ágyban, és nézek ki a fejemből. Minden nap arra eszmélek, hogy egyszer világos van, máskor sötét, esetleg hajnal, alkonyat. Hol van Harry? Vajon kit/kiket gyilkol éppen? Ki az új áldozata, akit könyörtelenül tipor el? Rejtély, csakúgy mint ő.

Nem eszek, nem iszok, nem csinálok semmit. Azt hiszem három napja fürödtem utoljára. El sem merem képzelni, hogyan nézhetek ki. De ki nézi? Harry nincsen itt, más meg úgy sem jön. Könnyű lenne lelépni innen. Vagyis ezt gondolnám, ha nem tudnám, hogy riasztós a ház. Ahogy kilépnék a bejárati ajtón Harry-nek jelezne a telefonja. Semmi esélyem ellene, és az ereje ellen. Minden neki kedvez.

A harmadik nap, erős fényre ébredek. Már délfelé járhatunk. Nem zavartatom magam, mint mindig, most is a plafont bámulom. Kiskoromban mindig azzal játszottam, hogy nem gondolok semmire. Majd a végén rájöttem, hogy arra gondolok, hogy nem akarok gondolkozni semmin. Aztán csak próbálkoztam, s próbálkoztam. Hát semmi... Most mégis megy. Az ember csak bambul, majd egyszer besötétedik alszik, és ez kezdődik újból. Én is várom, a mostani nap végét, ugyanúgy, mint az előbbieknek.
De egyszer csak nyílik, és csapódik a bejárati ajtó. Ezt követik a nyújtott, lusta, nagy léptek a lépcsőn, felfelé haladva. Bárhol felismerném ezt a járásmódot. Visszafojtott lélegzettel várom, hogy rám törje az ajtót, ki tudja milyen állapotban. Kattognak a fogaskerekeim, mit csináljak? Elbújni nincs idő, és nem hiszem, hogy lenne erőm felkelni. Az éhenhalás, és a kiszáradás szélén állok, de nem zavar. Eddig se zavart, nem most fogom elkezdeni.
Kócos haj, fáradt, karikás, kissé világos zöld írisz, szakadt dzseki, és poros, fehér póló. Gondolom megerőltető lehet pár embert fejbe lőni. Vagy éppen bankot rabolni, esetleg rendőrök elől menekülni.
- Te meg, hogy nézel ki?! - kel ki magából teljesen.
Tudom, hogy nem lehetek fényes állapotban, de azért héé, nem lehet ilyen rossz. Vagy mégis? Igaz, oké, lehet.
- Ezt... - kezdek bele, de nem tudok megszólalni.
A szám ráncos, kiszáradt, mint egy falevél. A nyelvem, életemben először nem nedves. A torkom tüzel, semmit sem vagyok képes mondani. Pedig azt akartam válaszolni, hogy ezt pont ő mondja? Aki úgy néz ki, mintha egy hétig túlélőtáborban lett volna?
- Mi a szart csináltál?! - üvöltözik.
A fejemet rázom válaszul. Sírni akarok miatta, amiatt, hogy emlékeztet rá. Minden közös pillanatunkra. Csupán annyival, hogy itt áll az ágyam előtt. Talán dühös, ingerült, de még így is dübörög a szívem. De nem tudok, nem tudok sírni. Mintha a könnycsatornáim feladták volna a szolgálatot. Mintha cseppnyi folyadék se lenne a szervezetemben.
- A kurva életbe is! Három napig hagylak egyedül, és ezt csinálod?! Magadnál vagy?!!
Lerángatja rólam a lepedőt, és eláll a lélegzete. Ajkait harapdálja, míg a szemei elkerekednek. Tudom, mi a baj. Hisz' hány napja is nem ettem? Nem is számolom már... Biztos úgy nézek ki, mint egy anorexiás őrült. Bár az ő pólója, amit viselek elég hosszú, hogy eltakarja a még rondább kinézetű mellkasom és hasam, a lábaim még így is észrevehetők.
- Istenem.. - suttogja elhaló hangon. - Mit csináltál Kincsem?
Amilyen gyöngéden, s lágyan mondja... Ahogy becézget. Mégis kipréselődik az utolsó csepp víz a szervezetemből, ami a szememből távozik. Harry lassan, óvatosan húzza fel a fekete pólóját, ami rajtam lóg. Igen, szó szerint lóg. Eddig is nagy volt, de most, mintha a kétszeresére nőtt volna. Vagy csak én zsugorodtam össze benne teljesen. Felszisszen, mikor a nyakamig húzódik az anyag. Legalább fehérnemű van rajtam. Viszont a bordáim kiütnek a bőrömből, a hasam már-már nincs is. A bőröm néhol elszíneződött, a hiányos tápértékek nélkül. Harry csak bámul, fölém magasodva nagy testével. Hozzám sem ér, nem nehezedik rám, mind általában. Nem gyűr maga alá, és csókol szenvedélyesen. Csak nézi az undorító testemet. Már nem tetszem neki, igaz? Egy csontváz vagyok számára nem dögös, szexi csaj, akiket a szórakozóhelyeken látni.
Kezeit alám helyezi, és gond nélkül emel fel. Talán azért, mert nem vagyok nehezebb, mint négy, két literes üdítő. Kettesével veszi a lépcsőfokokat lefele. A konyhában állapodunk meg, ami úgy van, ahogy hagytam még három nappal ezelőtt. A hűtő tömve kajával, amit Harry vásárolt, gondolom azt hitte, megeszem.
Kipakol egy csomó mindent. Legelőször két szendvicset csinál, majd négy gofrit. A fele szerintem az övé, mert én ezeket biztos nem eszem meg. Sose zabáltam még ennyit. Amúgy sem hiszem, hogy bármi lemegy a torkomon.
Narancslevet is önt a kajához. Az összes tányért az orrom elé rakjak, ő pedig szembe velem leül, és merőn néz.
- Egyél!
Alig láthatóan megrázom a fejem, elutasítva az ételt.
- Nem vagyok éhes. - suttogom.
- Vagy megeszed magadtól, vagy segítek. - mondja fenyegetően.
Egy kis ideig csak szemezek a tányéron ülő ételekkel. A szendvics annyira meg van rakva, hogy az egy sportolónak elég lenne. Van benne minden. Vaj, szalámi, uborka, sajt, paradicsom, paprika, saláta és parizer. Kelletlenül fogom meg az egyiket, mert tudom, hogy ha nem teszem, csak még rosszabb lesz. Minél gyorsabban szeretném legyűrni, hogy túl legyek rajta. Az egyik nagy falatnál, majdnem meg is fulladok. Az ízét nem érzem, ez talán a koplalásnak tudható be. Mindent képes vagyok magamba tömni, kivéve egy gofrit. Egyszerűen nem megy. Inkább kiiszom a narancslevet a poharamból. De Harry feláll, és újratölti azt. Mikor ellenkezni kezdenék, szúrós pillantásokkal ajándékoz meg, úgyhogy inkább azt is lenyelem. Ő beteszi a megmaradt ételt a hűtőbe, míg én lassan visszacsoszogok az ágyba. A lépcsőn majdnem sikerül orra buknom, de megelőzöm a balesetet. Végigdőlök a puha matracon, ami már felvette a testformám, így csak visszahelyezkedek az eredeti pózomba. Elmerülök a plafon szépségébe, ahogy eddig is tettem.
Nyikorog az ajtó, ahogy kinyitja, de nem fordulok felé. Mégis érzékelem, ahogy leguggol az ágy elé, pontosan oda, ahol én fekszem. Nem tudom mennyi ideig is vagyunk csendben. Én ezt már megszoktam, de őt nyilván frusztrálhatja ez a némaság, hiszen minden percben mocorogni kezd.
Idegesít a jelenléte. Talán azért, mert eddig nem volt itt, nem tudom. Hátat fordítok neki, de így is érzem a perzselő tekintetét a hátamba fúródni.
- Mi a bajod?! - förmed rám.
Nem, nincs rossz napja, neki csak ilyen az igazi természete. Sötétség öleli körül, rejtély az egész. A múltja egy része is, amikre már nem is vagyok kíváncsi...
- Ha kérdezek, te válaszolsz! Ez így működik. - oktat ki. - Mi a bajod?
- Semmi... - suttogom még mindig elhaló hanggal.
Mintha nem is én mondtam volna. A hangom nem emlékeztet a sajátomra. Olyan rekedt, mint Harryé szokott lenni.
- Akkor máshogy kérdezem. Miért akartál éhenhalni? Van könnyebb módja is annak, hogy kinyírd magad.
- Tudom.
- Hát akkor?! - lesz egyre ingerültebb.
- Csak gondolkoztam.
- Így?!
- Igen, így. - adom a kurta válaszokat sorjába.
Tudom, hogy kikészítem idegileg. Tudom, hogyha tényleg ideges bánthat, hogy én húzom a rövidebbet. Hogy üvölteni fog, ordibálni. Akár tönkretenni a házat, vázákat törni, ablakot, vagy tányérokat. De nem érdekel. Nekem már úgy is mindegy. Az életem már úgy is kudarcba fulladt.
Fölém mászik, fel az ágyra. Erőteljesen ráncigál meg, hogy rá nézzek.
- Mi a fasz bajod van neked?!!
Nem válaszolok. Egyszerűen nem merek. Rettegek, bár tudom, hogy nincs miért. Nincs miért élnem, így hát miért is félnék attól, hogyha bánt? Mégis... rossz érzésem van. Erősít a szorításán a vállamnál, és én egyre jobban parázok, így hát válaszolok.
- Elegem van belőled, az életemből. Mindenből. Elrontottad az egészet. Mindent elcsesztél körülöttem. És most itt rohadok meg veled. - nyögöm ki.
- Vigyázz a szádra! Nekem is megvannak a határaim. És a te érdekedben mondom, hogy ne feszegesd őket, csak magadnak ártasz. Ezt az idiótaságot meg befejezheted. Mi az, hogy ezért nem vagy hajlandó enni?!
- Miért foglalkozol ezzel? Miért nem engedsz el innét? Mit akarsz tőlem? - bombázom a kérdéseimmel.
- Mert az enyém vagy. És én szeretek vigyázni a dolgaimra. - rántja meg a vállát.
Ha nem ilyen állapotban feküdnék alatta, és nem tudnám az igazságot, biztos elolvadtam volna. Az övé vagyok. Nincsenek rá szavak, mit érzek éppen. Nem tudom, hogy negatív irányba, vagy inkább pozitívba indulok. Most kivételesen én vagyok az érzelemmentes, nem pedig Harry.
- Miért nem akarsz itt maradni velem? - suttogja.
- Mert félek tőled... - csuklik el a hangom a végére.
A könnyek lefolynak az arcomon, vizes csíkot hagyva maguk után. Harry közelebb hajol, és apró puszikat nyom a nyakamra. Majd mikor végzett, a fülemnél állapodik meg. Sokáig csak a halk szuszogását hallom, és a meleg, simogató leheletét észlelem. Aztán beszélni kezd.
- Soha nem foglak bántani...

Sziasztok! 
Nagyon sajnálom a sok késést! Igen, tudom, hogy mindenki azzal a szöveggel jön, hogy sokat kell tanulnia az iskola miatt. Igen, ami igaz, az sajnos igaz. Velem is megeshet. Másrészt pedig mindig tökéletes munkát szeretnék kiadni a kezeim közül. Ami megfelel az elvárásaitoknak, de főleg az enyémeknek. Remélem nincs harag! :)

Nem tudom ismételgetni, hogy aki rendszeresen olvassa a blogot csatlakozzon a csoportba!

És itt az én másik blogom, amit nagy szeretettel ajánlok minden rajongómnak : Vampires in the Night 

A feliratkozóknak is nagyon-nagyon örülök ám! :*

És utoljára hagyom a legeslegfontosabbat! Ami pedig az, hogy 7 hozzászólás, és összesen 6 pipa után jön új rész! Ne felejtsetek el, nyomot hagyni, az folytatás kedvéért! ;)