21. rész

Rémálmok

xVictoriax

A szerelem szép dolog. Szeretni valakit fontos. Az emberi kapcsolatok törékenyek. A boldogság szubjektív fogalom. A szomorúság mélyre taszít. A depis napok magukba szippantanak.

Minden érzés egy cselekedet. Bármelyiket is érezd, azzal csinálsz valamit magaddal. Ha boldog vagy dúdolsz, ha szomorú sírsz, ha mérges ordítasz. Mind-mind cselekmény az érzéssel.

Viszont ha keveredik? Ha valakit szeretsz, de gyűlölsz is egyszerre? Na, akkor mit kell csinálni?

Fekszek az ágyon a plafont bámulva, amit már milliószor áttanulmányoztam. Mondjuk makulátlan, nincs is rajta mit nézni. Egy repedés, de még egy kis folt sincs rajta! Nem is csodálom. Ha kosz lennék, én se mennék bandavezér falára. Na ez egy kicsit furcsa gondolat volt.
Szóval megint itt tartok. Fekszek az ágyban, és agyalok. Próbálok rendet tenni a fejemben. Hogy pontosan hányadán állunk Harry-vel. Igen, mi ketten. Mert ezt  játékot többen játsszák. Két teljes hét telt el a "dalolásom" után. Persze a romantikusnak ígérkező pillanat ugyanúgy ért véget, mint ahogy mindig. A válaszom után Harry dührohamot kapott. Tört-zúzott, az egész ház romokban állt. Aztán elviharzott. Rá egy órára érkezett meg Mary, a bejárónő. Szó nélkül kezdte takarítani a "tornádó nyomait".
Össze kellett volna esnem? Depressziós lenni? Dehogy! Megszoktam már. Nincsenek érzéseim, olyan lettem mint Harry. Valamiért nem félek, nem szomorkodok, nem vagyok dühös. Ha ordít nem rezzenek meg, ha üt nem sikoltok a fájdalomtól. Mert nincs. Szörnyeteg vagyok.
Ebben az egész lármában viszont akadt jó dolog is. Bőven. Mert miközben Harry szétszedte a házat, a szekrényébe megtaláltam a táskám. Benne egy kis pénzel, lakáskulccsal (mondjuk már semmire sem megyek vele), és a telefonommal, meg persze a töltőjével. Sőt! A laptopom is ott lapult a mélyen. Örömömben sikítozni támadt kedvem. Azonnal a telefonomért nyúltam. És vagy ezerszer hívott, mg sms-eket hagyott. Mike. Még emlékszik rám! Azonnal elérzékenyültem. Az egyetlen barátom, aki valaha is létezett nem felejtett el! Pedig megtehette volna. Azt hiszi elutaztam. Hogy itt hagytam. A bűntudat elsöprő erővel vett uralma alá.
Jött egy sms, pont akkor. Én pedig visszaírtam neki. Pedig most megszegtem Harry egy törvényét. De nem érdekelt, ahogy most sem. Nekem szükségem van Mike-ra. Muszáj, hogy ő legyen nekem. Egy ember, akinél érzem, igazán szeret. Így hát beszéltünk. Sokat. De nem lett jó vége. Mert megkérdezte, milyen Németország, hogy érzem magam ott, milyenek az osztálytársaim, vannak-e új barátaim. Ezek teljesen normális kérdések, és rendben is lennének... Ha Németországba lennék. Nem tudtam mit csináljak, csak farkasszemet néztem a mobilom kijelzőjével, és gondolkoztam, mit is írhatnék. Csak aztán kattant a bejárati ajtó zárja. Harry. Szuper gyorsan tüntettem el a kütyümet, amit végre visszakaptam. Szokásához hívően majdnem kitépte az ajtót, olyan sebességgel esett be a szobába.
- Te még ébren vagy? - vonta fel az egyik szemöldökét.
Csak megvontam a vállam, és néztem tovább a plafont. Az ágy mellettem besüppedt. A lámpa hirtelen lekapcsolódik, és a szobában a sötétség veszi át az uralmat. Felveszem a földről Harry takaróját is, mert látom neki nem kell, de nekem igen. A hideg fuvallat behatol a függönyök résén, én pedig összerázkódom. Így megy ez még vagy negyed óráig. Majd Harry dörmögve feláll, és becsukja az ablakot. Vagy bevágja. Nála ugyanaz. Visszafekszik, és felém fordul. Még csukott szemmel is érzem, hogy engem figyel. Viszont én nem mozdulok, még a levegőt is a legcsendesebben szívom be a résnyire nyitott ajkaimon.
Pár perc múlva Harry átkarol és magához húz. Elégedetten dörmög az orra alatt, mikor a testem az övéhez feszül. Elnyomok egy felszínre törő nyögést, és elhúzódok tőle. Megfordulok, hogy hátal legyek neki, és az ágy széléig tornázom magam. Nem, nekem elegem van. Kiszállok.

- Ne, kérem, ne! - sikítok. - Engedjen el!
- Jajj cicababa. Hiszen te is tudod, hogy nem menekülsz a gonosz bácsitól. - gügyög egy 20-as körüli fickó.
- Könyörgök! - zokogok fel már vagy századjára.
- Könyörögj! - nyalja meg az alsó ajkát. - Azt szeretem.
- Fizetek. Annyit, amennyit csak akar!
- Kislány, nem a pénzed kell. Te kellesz. - vált át türelmetlen hangnemben.
Vetkőztetni kezd az idegen szobában, míg én rúgom ahol érem, és egyre hangosabban üvöltök. Nem hiszem el, hogy senki sem hallja! Nem tudom hol vagyunk, de csak van itt valaki rajtunk kívül is. Remélem.
- Na, és most. - suttogja.
- NE, NEM AKAROM! - kiabálok.
Felvihog, majd átdöfi a szűzhártyám. Ennyit a féltve őrzött szüzességemről. És ez valami rettenet. A kínok csak ez után következnek. Ő mozgolódni kezd bennem, én pedig életem legfájdalmasabb óráit élem meg. Nem segít senki. Magamra maradtam. Anya, apa! Miért nem vagytok itt nekem, mikor kelletek? Ez fáj!!!

Sikítások, kiabálások, ordibálások. Rettegve nyitom ki a szemem. Honnan jön ez a hang? Nem látok semmit. Vaksötétség van, és a könnyeim patakoznak. Ez a rémisztő sikoly belőlem jött?!
Csak ekkor észlelem a külvilágot. Valaki a karjaiba ringat, és megnyugtató szavakat suttog a fülemben. Itt van. Megtalált!
- Ne bántson! Kérem, engedjen el! Nem akarom. Kérem! - kiabálok megint.
- Shh..
- Ne! - sírok.
- Kincsem. - ráz meg. - Figyelj rám! Csak egy álom volt, semmi több. Nyugodj le! - suttog.
- Harry? - kérdezem zokogva. - Én nem akartam. Nem én akartam így.
- Semmi baj! Nincsen semmi baj. - vigasztal, és közben a nyakamat csókolgatja.
Kezdek engedni a karjaiban, ellazulni. Csak egy álom. Semmi több. Harry itt van velem. Nem bánthatnak. Biztosan nem. A fáradt testem szinte könyörög az alvásért. Küzdök még egy kicsit az ébren maradásért, de vesztésre állok.
- Ki bántott? - hallom még utoljára Harry ideges hangját.

Reggel furcsán ébredek. Tisztán emlékszem rá, hogy úgy aludtam el, hogy háttal voltam Harry-nek, az ágy vége felé. Most pedig az én fejem van a vállán, és én ölelem a derekát, mint egy mentőövet a háborgó tengeren. A szemeim egy pillanatra elkerekednek. Észhez térek, és mielőtt Harry felébredne, elhúzódom tőle. Csak még beképzeltebb lenne, ha tudná, én közeledtem felé az éjszaka. Nagyot sóhajtva ülök fel az ágyon. A függönyök elhúzva, így fogalmam sincs felkelt-e már a nap. Az óra halk ketyegése, és Harry néha-néha felhangzó, mély dörmögései törik meg a szoba csendjét. Elmosolyodok a hangján.
Halkan felkászálódom, és kikukucskálok a függöny mögött. Szinte elvakít a fény, ami kintről árad. Szóval eléggé reggel lehet. Elhúzom a szám, és visszaülök az ágyra. Fogalmam sincs, mivel kéne elfoglalnom magam, amíg Harry alszik. Mondjuk eléggé kimerülhetett, mert mindig előbb kel min én. Tényleg, de fárasztó lehet embereket gyilkolni. Vágok egy grimaszt, majd a szekrényéből kiveszek egy fehér-piros kockás inget. Beosonok a fürdőbe, és a biztonság kedvéért magamra zárom a faajtót. Dúdolva állok be a tus alá, és mosakodok meg. Az egyetlen hely, ahol nm kell gondolkoznom és agyalnom. Csak lazítani, és élvezni, ahogy a forrós víz végigfolyik a testemen.
Kifelé menet nem lepődök meg. Harry elterül a kétszemélyes franciaágyon, és halkan horkol. Elnyomok egy halk kuncogást, majd kinyitom az ajtót, és halkan húzom be magam után. Azonnal a konyha felé veszem az irányt. Szomjan halok, ha nem iszok valamit! Mosolyogva nyitom ki a nagy hűtő ajtaját, és veszem ki belőle a tejet. Egy bögrébe töltök, majd leülök a pulthoz, és lassan elkortyolgatom. Nézem, ahogy a tej lötykölődik a pohárban. Annyira elbambulok, hogy majdnem szívrohamot kapok, mikor meghallom a szitkozódásokat az ajtóból. Odafordulva a látvány... Hogy is mondjam? Lélegzetelállító. Harry egy szál boxerben, kócos fürtökben, világoszöld szemekkel néz rám. A felsőtestét nem takarja el semmi. Le sem tagadhatom, hogy milyen kidolgozott, és milyen szexin mutatnak a tetkói.
Megköszörüli a tokát, egy szintén lélegzetelállító mosollyal. Úristen, most komolyan megbámultam? És az előző gondolatok hozzám tartoznak?
- Tudod, én szeretem mikor a lányoknak ennyire tetszek! - kacsint, miközben felém tart.
Szégyenemben elpirulok, és a pultot kezdem nézni. A derekam köré tekeredik, a már olyan jól ismert, izmos keze. Mindig meglepődök rajta, mennyire ott van a helye a derekamon, azoknak a végtagoknak. Mint egy kirakós játék, pont odahelyezkedik a testemhez.
A nyakamat kezdi csókolgatni, míg én megmerevedek. Feszülté válik az érintkezés. Vagyis számomra biztosan.
Harry megfordít a széken, és a két lábam közé lép.
- Mi a baj? - néz mélyen a szemembe.
- Semmi.
- Olyan feszült vagy. Este még ellazultál.
- Mi? - kérdezek vissza, mert nem értem mire is akar kilyukadni.
- Tudod te azt magadtól is. - halványan elmosolyodik, de az arca komoly marad. Műmosoly.
- Ha tudnám, nem kérdeznélek meg róla. - rántom meg a vállam flegmán.
- Látod, kicsim? Ez a baj veled. Hogy nem fogod be a szádat akkor, mikor kéne.
Egyre erősebben szorítja a derekam. Az ujjai a bőrömbe vájnak, én pedig próbálom nem mutatni a fájdalmat. Mégis felnyögök a kíntól.
- Most pedig szépen elmondod, miért volt megint rémálmod az éjszaka. És pontosan miről. - mondja, miközben a szemei elsötétülnek.
Február 2. Hogy is felejthettem el? Otthon is mindig erről álmodtam, de a szüleim egyszer se jöttek be hozzám. Pedig hallották a sikolyaimat. Mindig én keltem fel, de a végén, mikor a rémálomnak már vége volt. Mikor a kis filmem a végére ért, és én újra és újra végigszenvedtem azt az estét. Volt, mikor csak ütem a vaksötétben ezek után, majd a végén a fáradság magába szippantott. Aztán reggelre elfelejtettem. Az első hónapban még emlékezem rá, hogy megint erről álmodtam. Majd utána szokásossá vált, normálissá. És el is felejtettem, hogy megint megtörtént. De most bevillant az előző éjszaka. A szemeimet ellepték a könnyek, és némán kezdtem sírni.
- Kérdeztem valamit! - emeli fel a hangát Harry idegesen.
Szipogok még párat, de a félelemtől amit ő kelt fel bennem újra, megnémulok. Még sírni is elfelejtek. A szemeim elkerekednek, és pár pillanatig még állom a szemkontaktust. Majd lenézek kettőnk közé, és megint lehullik egy könnycsepp. Szánalmas vagyok. Gyenge. Érzékeny.
Harry nagyot sóhajt, majd lágyan felemeli a fejem, hogy a kivilágosodott íriszébe nézzek. Tényleg megbűvöl csak egy pillantásával is. Most is elhiteti velem, hogy biztonságban vagyok. Hogy ami akkor történt nemfog megismétlődni. Ha még így is érzem, az agyam nem képes elfogadni ezt. Mert legbelül tudom, hogy Harry is megtenné azt, amit az a fickó tett velem. Ki tudja? Lehet voltak már fiatal és ártatlan lányok az áldozatai.
- Kicsim, nem tudok segíteni, ha nem mondod el. - simítja meg az arcom.
Nagyot sóhajok, és kétségbeesetten nézek vissza rá.
- Csak rosszabb lesz, ha nem engedelmeskedsz. És ezt te is tudod. - duruzsolja.
Teljesen igaza van. Csak még nagyobb bajban leszek. Ennél is nagyobban. De sajnos nem tudom hol kezdjem. Soha senkinek nem mondtam erről semmit. Az orvosok és a szüleim is tudták, hogy megerőszakoltak. Sőt, a rendőrök is! De azt, hogy hogy nézett ki a fickó, vagy milyen szobában voltam, esetleg hol, vagy hogy raboltak el, fogalmuk sem volt róla. Három éve történt, én pedig még mindig tisztán emlékszem mindenre. Hogy is ne? Hiszen minden éjjel megismétlődik az egész.
- Megerőszakoltak. - nyögöm ki, mert más nem jut eszembe.
Azonnal hangos zokogásba kezdek, Harry pedig megfeszül.
- Mikor?
A hangja furcsán cseng, mintha nem is az övé lenne. Ezért lassan felemelem a fejem, és a szemébe nézek. Bár ne tettem volna! Újra elsötétedtek.
- Három éve. - suttogom kínosan.
Vesz egy mély levegőt, majd nehezen, de ellép mellőlem. Én csak nézem, ahogy küszködik. A könnyeim eláztatták az ingét amit viselek, még a pult is olyan lett. Csak bámulom a vörös szemeimmel. Néha megremeg, mint egy kitörni készülő vulkán. Aztán ennyi. Feladja a küzdelmet, úgy, ahogy én is mindig teszem. Hirtelen előrelendül, majd levágja a tejes bögrét a földre.
- Bassza meg! - szűri a fogai közül.
Még levegőt is elfelejtek venni. És az a legnagyobb probléma, hogy tudom, ennek a beszélgetésnek még nincs vége...

Helló everybody!

Újra csónakba szálltam, és folytatom az írást. Nagyon sokat jelentetek nekem, remélem ti is tudjátok. Lehet hiányoztam, több mint egy hónapot, de azért remélem, a kedves olvasóim nem mondtak le rólam. Minden blogger a tanulás számlájára írja az eltűnéseket. Hát én nem. Persze, tanultam is eleget, de nem ez volt a fő okom. Igazából sok emberben csalódtam, köztük az egyik legjobb barátnőmben. Fel kellett ezt dolgoznom. Mert hát mindenkinek van legjobb barátja nem? Akivel bármit megbeszél. Na, nekem már nincsen. Így magamban lettem depressziós, ami kiterjedt az írásomra is. Ezt a részt például harmadjára kezdtem újra. Most éppen beteg vagyok, valami vírus fertőz itt. És hát bekapcsoltam a gépem, gondoltam essünk neki még egyszer. ;) És lám, nem bántam meg. Sajnálom az egész hónapot, amit nélkületek töltöttem. Remélem hiányoztam, mert ti nekem nagyon! :D