25.rész

Telefonok

xVictoriax

Ébren lenni jó. Tudni mi történik körülötted, kik vannak melletted. De ez a csodás dolog elhalványul, mikor a gyötrő fájdalom belém hasít. Semmi filmbeillő jelenet, ahogy a főszereplő felébred a kórházban. Emlékszem mindenre, az orvosok nem nyüzsögnek köröttem, és Harry nem ül az ágyam szélén. Semmi. Egyedül vagyok egy nagy szobában. Az egyetlen zaj, amit hallok, az a gép egyenletes csipogása.

Sóhajtok egyet, mire a tüdőm égne kezd a kíntól. Felnyögök, majd lenézek magamra. A takaró alatt egy óriási dudor. A jobb lábam, combtól, a lábujjaimig gipszelve. Csodás. A kezem merevítő kötés fedi. Gondolom zúzódás. Az oldalamon is kötés, de sokkal erősebb, alig kapok tőle levegőt. Aztán a fejemen is, homlok tájt. Tiszta kéz vagyok.

Most a szobát veszem szemügyre. Aztán a lélegzetem is eláll. Nem a kórház luxusától, amit csak azért kaptam, mert a szüleim lefizették az orvosokat. Nem. A szoba túlsó végén egy fiú ül. Az a srác. A szeme kéken ragyog, de fakó, nem közelíti meg Louis élénk színűét. Mintha köd lebegne benne. Az alsó ajkán, és a jobb szemöldökénél piercing. Oldalra zselézett haja kuszán áll, mint aki két napja nem látott tükröt. Engem bámul, a száján pimasz mosoly. Megrémiszt ez az ember. Teljesen Harry-re emlékeztet. Meg persze a bandájára.

- Ki vagy te? - húzom össze a szemem.

A hangom a kelleténél is rekedtesebb. Megközelíti Harry-ét. De nem is ez a nagy hiba, hanem az, hogy remeg, és a végén el is csuklik. Amit az ismeretlen személy észre is vesz, és még nagyobb lesz a pofáján a mosolya.
Feltápászkodik a székről, és felém tart. Kiráz a hideg, mikor már csak pár lépés választja el az ágyamtól. De nem áll meg ott, még közelebb húzódik, az oldalamhoz. Próbálok felülni, arrébb húzódni tőle, de csak még nagyobb fájdalmat okozok magamnak. Kétségbeesetten nyögök fel. Ő pedig nem zavartatja magát, leül szorosan mellém.
- Szóval te vagy Styles madárkája. - nyalja meg az alsó ajkát. - Kész csoda, hogy ilyen messzire repültél tőle. Mondd, hogy csináltad?
Ez az ember ismeri Harryt, és ez csak rosszabb így. Most már biztosan tudom, hogy veszélyes.
- Nem kötelességem válaszolni neked. - szorítom össze a számat.
Közelebb hajol. A két kezét az ágy támlájának dönti, és a fülemhez hajol.
- Pedig itt most mindent elmondasz, amit csak tudsz. Vagy nm lesz jó vége. Érted, virágszálam? - suttog.
Oldalra nézek. Pont a karját találom magam mellett. A pólója felcsúszott a vállánál, és ott egy tetkó kandikál ki. Elakad a lélegzetem, ma már másodjára, mikor meglátom mit ábrázol. Ugyanaz a kacifántos jel, mint azon az emberen, aki elakart rabolni. Köpni-nyelni nem tudok, mikor felegyenesedik.
- És most... - a zsebéből elővesz egy fegyvert, én pedig megdermedek. - Elmesélsz mindent.
Kopogtatnak az ajtón, és a srác, a kezével az orrnyergét kezdi masszírozni.
- Bassza meg...! - elteszi a fegyvert, és rám néz.
Benyitnak. Mind a ketten odakapjuk a  fejünket. Mike. Felsóhajtok. Istenem, köszönöm!
- Ezt majd még befejezzük! - kacsint az ismeretlen, és kimegy az ajtón.
Fellélegzek, közben Mike már nyitja a száját. De a telefonom hangos csörgése megzavar mindkettőnket. Nem foglalkozok vele ki az, talán a sokk miatt, ezért azonnal felveszem.
- Haló? - a hangom remeg, és a sírás szélén állok.
- Louis vagyok. Hol vagy? - hallom, hogy kocsiban ül.
- Vezetés közben telefonálsz?
- Nem gondoltam, hogy felveszed a telefont. Eddig nem tetted. - a hangja éles lesz.
- Nem kötelességem veled/veletek beszélnem.
- Talán így van. De szerintem érdekel a saját biztonságod! - mondja már hangosabban.
Nem tudok visszavágni. Eszembe jut, ki volt itt az előbb, és mi történt pontosan. Egy könnycsepp végigszánt az arcomon. Szipogok párat, ami megrémíti a bent lévő Mike-ot. Leül mellém az ágyra, és a hátamat kezdi simogatni. Kezei alig érintik a bőröm, nehogy fájdalmat okozzon. Ez a kis gesztus megmelengeti a szívem.
- Victoria? - riad meg Louis a vonal másik végén. - Sírsz?
- Nem.
- Hallom.
- Figyelj Louis, nem hívnál vissza később? Most mennem kell. -  hadarom.
- Nem! Figyelj rám egy kicsit! - sóhajt. - Óriási bajban vagy. A kisebb bandák, akik uralomra vágynak, téged akarnak!
- Nem értem.
- Harry-é  vagy, ha tetszik, ha nem. Mindenkinek van gyenge pontja. Az övé te vagy!
Az agyam pörög, ahogy rájövök mi is történik velem.Visszakerülök oda, ahonnan elmenekültem. A sötétségbe. Márpedig nem, nem engedhetem, hogy ennyi szenvedés után újraéljem az egészet. Még ha valaki kegyetlenül is hiányzik egy fény nélküli világból. Így hát egyszerűen kinyomom Louis-t. Nem érdekel mit gondol, ideges-e. Basszus, még a saját védelmem sem. Lehunyom a szemem, és hagyom, hogy a könnyek végigcsorogjanak az arcomon. Egy puha kezet érzek a sajátomon. Kikukucskálok, és Mike gyöngéd, de aggódó pillantásával találkozok. Farkasszemet nézünk egymással, tekinteteink összegabalyodnak, mégsem érzek semmit. Nincs szikra, pezsgés, idegesség, liftező gyomor. Mintha a falat bámulnám. Nem olyan mint vele. Semmi se olyan már nélküle. Tudom, hogy így kellett cselekednem, ez volt a jó döntés. De akkor miért tép darabokra belülről? Egyszerű kérdésre az egyszerű válasz: Mer szeretem.

Három nappal később a kórházi reggelimet eszem. Nem is olyan rossz a kaja, mint ahogy gondoltam. Pirítós, gőzölgő citromos teával. Mikor végzek, Betty, az egyik alkalmazott viszi el a tálcát. Mielőtt kimenne rám mosolyog.
- A szülei megérkeztek. Mindjárt behívom őket, rendben? - kérdezi kedvesen.
- Oké. - motyogom.
Kimegy, maga után becsukva az ajtót. Pár másodpercig azon agyalok, hogy is fogadjam a szüleimet. Négy napja itt fekszek, de csak most vették a fáradságot arra, hogy meglátogassanak. Szégyen.
Nyitódik az ajtó, és anya dugja be a résen a vigyorgós fejét.
- Megjöttünk! - kiált apa kintről.
- Látom.. - dünnyögöm halkan.
Hangtalanul belépnek, és becsukják maguk mögött az ajtót. Anyán elegáns, egyrészes ruha van. Viola színben pompázik ami nekem csak lila, de egyszer már kioktatott, hogy az igenis viola. Oké. Most már ezt is tudom. Apán a már megszokott sötét zakó, vászonnadrág. Mindenki kiszúrja, hogy üzletvezető, el sem lehetne téveszteni. Most ezek az emberek, akik az állítólagos szüleim, leülnek mellém.
- Hogy vagy, Hercegnőm? - érdeklődik apa.
- Jobban.
- Ugye jól bánnak veled itt? - kérdez most anya.
- Igen.
- Eszel te rendesen? Le vagy fogyva. Mikor mérték a súlyod utoljára? - most apa.
- Ma délelőtt, és ugyanannyi mint két éve. - vágom rá.
Kicsit elakad a beszélgetés, de nem azért, mert apát megrázná, hogy ennyire nem ismer. Nem. Csak nincs miről csevegni. Miután a felszínes kérdez-felelet lement, jön a kínos csend. Imádom.
- Mike? Nem jött el?
- Nem, Lizával tanulnak otthon.
- Kivel?
- Hát nem is tudod? - ámuldozik anya. - Kémia kísérlet vagy micsoda, az iskolátokba.
De jó. Négy napja vagyok bent, és Mike máris kitaszított az életéből. Már látogatni se jön be. Legutoljára úgy aludtam el, hogy ő a kezemet fogta az incidensem után. És most, három napra rá, már mással tanul?! Tudom, hogy nem kötelezte el magát mellém, és semmi olyan nincs köztünk, de akkor is. Mintha a testvérem lenne, erre be se jön. Nem tudom mi van most. Mikor utoljára együtt voltunk suliba, összekaptunk, majd elütöttek. De utána bejött. Most pedig nem. A fiúkon lehetetlen eligazodni. Nem is töröm magam.
- Figyelj csak... - kezdte apa. - Visszamennénk New York-ba. Ahogy kiengednek indulunk.
Már meg sem lepődöm.
- Nekem zenei fesztiválon kell részt vennem. A következő hét vége felé.
- Akkor mi lenne, ha ti Mike-kal itt maradnátok, és a programod után repülnétek NY-ba? - veti fel anya.
- Csodás ötlet Gabriella, csodás. Így megfelel, ugye? - néz felém.
- Persze. - dünnyögöm.
- Rendben akkor mi indulunk is.
- Máris? - csúszik ki a számon.
- Igen, ha nem jöttök, akkor mi hamarabb mehetünk. - vigyorog anya.
Szerencsére hamar kimentek, így nem kaptak a dührohamomból. De könnyen lerázták a saját lányukat. Mert ugye nem volt "más választásuk". Rühellem az egészet. Az egész életemet.

A nap folyamán még sokszor hív Louis. Semelyiket sem veszem fel. Nincs miért. Aztán valamikor este tíz fele újra csörög a mobilom. Gyors rápillantok. Ismeretlen szám. Nem Louis-é. Remeg a kezem miközben bámulom a készüléket. Aztán a kíváncsiság utat tőr magának, és a kezembe veszem a telefont. Felveszem.
- Igen?
Sóhaj a vonal másik végéből.
- Jól vagy? - hallatszik egy mély, reszelős hang.
Megáll bennem az ütő. Nem hiszem el.