22. rész

Legeslegrosszabb...

xVictoriax

- Bassza meg! - ismétli meg, és az asztalra csap.

Az ereje miatt megremeg az üvegváza, és eldől. Elkezd gurulni lefelé, majd a földre csattan, több millió kis szilánkra törve. Vajon így nézhet ki az én szívem? Vagy ez már a lelkem?
Harry maga elé bámul. Néha-néha megfeszül, és én akkor mindig azt hiszem, újra törni-zúzni kezd. De nem. Csak kifordul a konyhából, és olyan erővel csapja be maga után az ajtót, hogy azt hiszem magával viszi azt. A pulton ülve nézem a széttört vázát, és a három tányért. Hogy lehetek ilyen idióta? Tudhattam volna, hogy nagyon ki lesz akadva. Ki ne lenne a kis mesém után? Csoda, hogy egyáltalán hagyta, hogy a házába maradjak, egy csitri létemre. Hiszen lefeküdtem 14 évesen egy férfival! Az mellékes, hogy én nem akartam. Nem számít, mert megtörtént. Ezért se meséltem el senkinek. Mert mindenki rajtam röhögött volna, és ha akadt is volna egy-két ember aki sajnál... Hát engem nem kell. Nem szorulok senki sajnálatára. Mindig utáltam, ha az emberek az utcán, egy problémám miatt lesajnálnak.
Leugrok a földre, nem kímélve a talpam az üvegdaraboktól. Kissé felszisszenek, mikor érzem, hogy a bőrömbe vájnak. De megyek tovább a szobám felé. Ott bevágom magam után az ajtót, és leülök az ágy szélére. Elmondtam valakinek. Az egészet. És ez pont Harry volt? A kezembe temetem az arcom, és engedem, hogy a könnyeim újra utat törjenek maguknak. Ülök ott, sírok, és minden kiszorítok a fejemből, minden emléket, történést, problémát. Csak ki kell bőgnöm magam, és minden jobb lesz. Közben érzem, hogy a lábamból csöpög a vér, összekenve ezzel Harry takaróját. De túlságosan kimerült vagyok megmozdulni.
Nem tudom mennyi ideje ülhettem már ott, de egyszer csak lépteket hallok felfelé a lépcsőn. Aztán hangos szitkozódások, és kettesével vett lépcsőfokok. Majd Louis-t pillantom meg a szobában.
- Victoria! - akad el a lélegzete. - Mi a szöszt csináltál a lábaddal?!
Könnyezve nézek a rikítóan kék szemeibe. Mint aki mindent megértett volna, ellágyul az arca, és hozzám lép.
- Na gyere.
Felfektet az ágyra, és a talpam az ölébe húzza. Jól szemügyre veszi azt, és ő is felszisszen.
- Egy pillanat. Maradj így! - parancsol, majd beszalad a fürdőbe.
Alig fél perc múlva egy ládával jön vissza. Elsősegély doboz. Előveszi a jól ismert eszközöket. Géz, kötszer, csipesz, fertőtlenítő gél, fájdalomcsillapító. Olyan jártas ebben a dologban, hogy muszáj megkérdeznem, sokszor csinálta-e ezt már.
- El se hinnéd hányszor. - dünnyög. - Harry nem vigyáz magára eléggé a megrendeléseknél.
Szinte már normális, hogy "megrendelést" mondott. Sokat voltam köztük, már észre sem veszem milyen jelentősége van ennek az egy szónak. Pedig van, elég súlyos.
Élesen szívom be a levegőt, mikor a csipesszel elkezdi eltávolítani a szilánkokat a talpamból.
- Sajnálom. - mondja, közben le sem veszi a szemét a talpamról.
Mikor kész lesz, én fellélegzek. Már csak a géz van hátra. Jó erősen tekeri rá, néha azt érzem, elszorítja  vérkeringésemet.
- Készen is vagyunk. - vigyorog rám megnyugtatóan. - Nem kéne lábra állnod ezzel egy darabig. Nem tudod véletlen Harry mikor ér haza?
- Miért? - kérdezek vissza.
- Csak mert valakinek vigyáznia kéne rád.
Hát az biztos nem Harry lesz.
- Nem kell, elleszek. - próbálom meggyőzni.
- A-aa. Maradok veled. Addig is küldök neki egy sms-t, hogy siessen.
Bólintok, megnyugodva, hogy Louis marad itt velem.
- Rendet rakok a konyhában. Látom egy durva beszélgetésen lehettek túl. - húzza el a száját.
Nem is tudod mennyire durva beszélgetés volt az.
Kimegy a hálóból, és nyitva hagyja az ajtót. Én pedig mély álomba zuhanok.

- Mennyi nyugtatót kapott? - idegesedik valaki.
- Annyit, amennyire szüksége van, Harry. - ismerem fel azonnal Louis hangját.
- Ez akkor sem normális! - csattan fel hangosabban.
- Mindjárt magához tér, de ha tovább ordítasz itt mellette, hamarabb felébred, mint azt a szervezete kívánná! -  kezd ő is dühös lenni.
- Ne merj velem ilyen hangnemben beszélni! A legjobb barátom vagy Lou, de tudd, hol a helyed! Különben nem álok jót magamért. - szűri ki a fogai között a választ Harry.
- Bocsánat. - motyogja.
A hangok elhalnak, mikor én arrébb fordulok. Szemeimen mintha ólom ülne, meg sem próbálom kinyitni őket. Inkább újra lazítok, és hagyom, hogy visszaaludjak.

- Ez lenne ő? - röhög valaki az ajtóból.
- El sem hinnéd milyen jó az ágyban!
- Hmm...
- Kell egy menetre? Úgy is Risa-val van találkozóm.
- Te szívtipró! - röhögnek együtt.
Én még mindig az ágyon fekszem, kimerülve. A fájdalom átjárja a testem, de még ennél is rosszabb a félelem. Mikor lépteket hallok felém közeledve, alvást tettetek.
- Virágszál! Megjött a kanos bácsi. - gügyög, mint egy elmebajos.
Már csak azért se nyitom ki a szemem. Nem akarok látni, nem akarok létezni. Miért nem vagyok halott?!
- Hát jó, talán ettől majd felébredsz. - suttogja a fülembe.
A szája megint alkoholtól bűzlik, és újra undort érzek iránta. Nyálas puszit ad az arcomra, és legszívesebben rohannék lefertőtleníteni, de erre nem nagyon van alkalmam. A koszos mancsait végighúzza a testemen, egészen le, odáig.
- Ne! - óriási sebességgel nyitom ki a szemem.
Ő csak kuncog, és folytatja.
- Ne, kérem! Ne bántson tovább! - zokogok megint, úgy, mint tegnap éjjel.

- Kicsim!
Felugrok, az ágyból, de azonnal visszazuhanok. Az ágy szélén ülve meredek a sötétségbe. Megint. Az arcom könnyektől nedves. Megint. És nem bírom abbahagyni a remegést. Szintén megint.
Harry a karjait a csípőm köré fonja, és magához húz. Visszafektet az ágyba, és betakar minket. Erősen tart, közel magához. És nem zavar. Biztonságot nyújt a teste melege. A meztelen mellkasának dörgölöm a fejem, és mélyen beszívom az illatát. Szipogok párat, míg ő megnyugtatóan a hátamat simogatja.
- Mit álmodtál? - suttog.
Hüppögök, és úja utat engedek a könnyeknek.
- Ne, Kincsem! Ne sírj! - riad meg, és csókolgatni kezdi a nyakam.
És ezzel nem is lenne baj, ha nem jutna eszembe erről minden ami akkor történt. Reflexből kezdek sikítani, és könyörögni.
- Ne bánts! Kérlek. Nem akarom!
Felültet az ágyon, és mélyen a szemembe néz. Smaragdzöld írisz, hosszú, dús szempillák. Harry. Meghökkenek, hogy nem a támadómat látom. Aztán leesik, hogy az előbb Harry-re kiáltottam.
- Sajnálom. - kerekedik el a szemem. - Nem tudtam...
Az ajkai lecsapnak az enyémekre, és elveszek az ölelésében. A karjaimat a nyaka köré teszem, és a hajába túrok velük. Belenyög a csókunkba, én pedig halványan elmosolyodom. Maga alá gyűr. Az egyik kezén támaszkodik felettem, míg a másikkal a derekamat tartja. Én a derekánál ölelem, és húzom egyre közelebb magamhoz. Levegőhiány miatt megszakítja a szánk ütemes táncát. Az orrunk összeér, és farkasszemet nézünk egymással. Az ő sötét szempárja, és az én mélybarna íriszem.
- Akarlak. - motyogja a számba.
Az erekcióját az alsó részemhez nyomja, és állatias nyögés hagyja el a száját. Hirtelen megrémülök, és próbálom legurítani magamról. De hajthatatlan. Mint egy szikla, mozdulatlanul marad a helyén.
- Kérlek. - nézek egyenesen rá. - Nekem ez nem megy.
- Mi a baj?
Közben lecsap a nyakamra. Harapdálja az érzékeny bőrt, majd amikor kiserken a vérem, hosszú puszikkal nyugtatja a sebem. Felszisszenek, ő pedig elégedetten dörmög.
- Nem állok rá készen! - mondom hangosabban.
Végre újra a szemembe néz. A vágytól befeketült, a régen még zöld szeme.
- Nem vagy szűz. Nincs olyan, amire ne állnál készen. - motyog.
Folytatja a nyakam kínzását. Most megint megtörténik? Megerőszakolnak? Ugyanúgy reagálok a helyzetre mint akkor, három éve. Segítségért ordítok, és zokogok. Miért, más mit csinálna a helyemben?
Több mindent érzek egyszerre. Először is az ő testét az enyémen. Másodszor pedig a csalódottságot és a kétségbeesést. Csalódott vagyok, mert sose gondoltam volna, hogy Harry is ilyen. Rendben, az agyam legmélyebb zugában talán tudtam. De makacs voltam, és nem fogadtam el a tényeket. Ő bandavezér. Gyilkos. Kegyetlen. Nincsenek érzései, nincs szíve. Az elején is a fejéhez vágtam ezeket, de elhitette velem, hogy nincs így. Szóval hozzá írom a listához azt is, hogy hazug.
És kétségbeesett vagyok, mert újraélem a legeslegrosszabb napomat az életemben. De nem álom formájában, hanem igaziból.
Ütöm ahol érem, de az izomtömegei miatt meg sem érzi. Kezdem feladni a harcot, behódolni neki. Megtört. Végre valahára sikerült neki.
Abbahagyom az ellenkezést, mozdulatlan maradok. Ő csak lejjebb halad, és lehúzza rólam a boxerét. A plafont bámulom, míg ő az alsó részem. Még a szemem sarkából is látom, hogy megnyalja az alsó ajkát. Visszatartom a lélegzetem, mikor végighúzza az ujját a legérzékenyebb pontomon. Remegve fújom ki a bent tartott levegőt, mikor áttér a belső combomra. Puszikkal halmozza el azt, de én nem mutatok életjelet. Semmit.
- Hallani akarom, hogy élvezed! - szorítja meg egy kicsit a lábam.
Nyelek egy hatalmasat, de ennyi. Tovább próbálkozik. Visszatér az eredeti helyére. Fogalmam sincs mit csinál "ott", de elöntenek az öröm hullámai. De legnagyobb örömömre megtanultam már színlelni. A profi színészek is megirigyelnék a show-mat. Most én vagyok a szikla. Vagyis annak tettetem magam, míg a könnyeim a lelkemig folynak, és szennyezik azt. Belső énem tovább csinálja a fesztivált. A testem viszont nekem engedelmeskedik, Harry nagy sajnálatára.
Lemondóan felsóhajt, és abbahagyja. Meglepetten kapom felé a fejem, és a látvány ami fogad iszonyatosan izgató. A már majdnem fekete a lábaim között. Még egyszer nyelek egy óriásit, közben ő mellém fekszik. Csak értetlenül nézek körbe. Harold Edward Styles nem kapta meg amit akart. Hogy is van ez?
A megkönnyebbülés uralma alá veszi az egész lényem. Hangosan lélegzek fel.
- Ne nyugodj le ennyire. Ezt még befejezzük! - morog dühösen.
Felülök, és a boxert keresgélem, ami eddig rajtam volt. A földre dobva akadok rá. Gyorsan magamra kapom, mielőtt Harry meggondolná magát. Állok még egy kicsit ott, a sötét szobában, az ágyat bámulva. Odafeküdjek mellé? Biztos, hogy nem. A védelem amit eddig a karjai nyújtottak, elvszett valahol.
- Gyere ide! - mondja halkan, de parancsolóan.
- Nem akarok. - suttogom remegő hangon.
Megint felsóhajt, és felkel onnan. Felém közelítve. A testem minden porcikája remegni kezd, tiltakozik Harry ellen. A sarokba menekülve ülök le, és várom, hogy lecsapjon egy balta. Annak örülnék most a legjobban.
Leguggol elém, és a térdhajlatomnál fogva felemel. Annyira remegek, hogy attól félek mindjárt leesek. De ebben azonnal megakadályoznak az izmos karjai.
Befektet az ágyba, és betakar. Mellém fekszik, és azonnal magához húz. Hirtelen olyan undor tör rám, mint attól a férfitól. Arrébb gurulok, vagyis tenném, ha nem feszülne meg körülöttem a keze.
- Kérlek. - szipogok.
- Sajnálom. - dörgöli a fejét a nyakamhoz.
Ugyanúgy meglepődöm, mint mikor először akartak elrabolni a házából, és bocsánatot kért, mikor azt hitte nem vagyok magamnál. Pedig nagyon is ébren voltam.
- Miért csináltad? - kérdezem, de azonnal meg is bánom.
- Mert régóta nem voltam együtt csajjal. És valahogy beindítottál. - cseveg, mintha éppen az időjárásról kérdezném.
Sokáig nem szólunk egymáshoz. Én a sötétségbe meredek, és próbálom megemészteni az egészet. Mindenkinek van gyenge pontja. Nekem ez. A szex a gyenge pontom, és ezzel Harry is tisztában van. Már.
A lélegzete egyenletessé válik mellettem.
- Harry? - suttogom nagyon halkan.
Nem jön válasz. Elaludt. Most vagy soha! Kikecmergek mellőle, és a fürdőbe veszem az irányt. Fogom a ruháim, és gyorsan átöltözöm. A telefont és a laptopot a kezembe veszem, és a táskámba gyömöszölöm. Halkan visszamegyek a hálóba, aztán pedig ki a folyosóra. A telefont használom világításért. Leszaladok a lépcső, és feltépem a bejárati ajtót. Nyitva van? Örömködve futok a hideg utcára, és csörgetem meg Mike-ot.

Sziasztok!

Gondoltam kiengesztelésképpen, hamarabb  hozok részt. ;)

Köszönöm azoknak, akik megmaradtak olvasóimnak, és nem szívódtak fel a késés miatt. A 21. rész pát hozzászólásán el is sírtam magam. Tényleg nagyon hálás vagyok, hogy vagytok nekem! :)

Aki még nem iratkozott fel, kérlek, tegye meg!

Szavazni se felejtsetek el, megtaláljátok a modulsávban! :)

Várom a megjegyzéseket! :*