23.rész

Megint ugyanott, ugyanúgy...

xVictoryax

Mike autója farol be elém, és kicsapódik az ajtó.

- Pattanj be! - vigyorog rám.

Még egyszer hátra nézek a házra. Styles házára. A kapu tárva nyitva, az ablakok redőnye lehúzva, síri csend honol a kertben, nem susognak a fák levelei, pedig óriási erejű szél tombol. Olyan lehangoló, elhagyatott. Szomorú. És borzalmasan veszélyes. Sóhajtok egy nagyot. Nem vagyok ide való. Soha nem is leszek.

Elfogadom Mike kinyújtott karját, és beülök mellé. Közben a tudatalattim visít, és a haját tépi. Dühöng, mert ő Harry mellett érzi jól magát. Én mégis síri csöndben, beletörődön nézem, ahogy a kocsi megmozdul, és mi elhajtunk. Minél messzebb kerülök tőle, egyre nagyobb a nyomás a mellkasomban. Elfojtom az érzést, és az elsuhanó várost nézem.

- Hova megyünk? - kérdezem rekedten.

- Gondolom nem szeretnél itt maradni.

- Nem. - vágom rá, mielőtt végiggondolnám.

- Akkor irány a repülőtér.

Ó, az a jól ismert reptér!

- Jó napot! - köszön Mike lélegzetelállító mosolyával, a kasszában álló, velem egykorú lánynak.

Vállig érő fekete haja van, mély kék szeme, és gondosan vasalt egyenruhája. Az arca most halvány rózsaszínt vesz fel, és pironkodva válaszol.

- Miben segíthetek, uram?

- Én, és a hölgy egy jegyet szeretnénk venni Németországba. - mondja udvariasan a barátom.

Mikor a lány oldalra pillant, rám, szikrázik a szeme. Én csak elvigyorodom, és közelebb húzódom Mike-hoz. Iszonyatos öröm nézni, ahogy majd' felrobban féltékenységében. Hát igen, Mike sem egy ronda srác. Én mégis másra vágyom. Hogy más legyen most itt velem. Ő.

Lehunyom a szemem egy pillanatra, és hagyom, hogy a könnyek a lelkemig folyjanak. Aztán újra a megtörhetetlen lány vagyok, akit egy ilyen eset nem visel meg. Aki nem szeret egy bűnözőt. Hát igen, kívülről így tűnhet, mert a jegyárus lány utálkozva néz utánunk. Mikor hallótávolságon kívülre kerülünk, Mike meglepetten, de örömködve néz le rám.

- Ez mi volt?

- Hát nem láttad a csaj arcát? - röhögök fel.

A nevetésem elhal, mikor rádöbbenek, hogy nem szívből csinálom. A mellkasomban az űr tovább szaggat, én pedig megadom magam. Pár könnycsepp végigszánt az arcomon, és azokat újabbak követik. A barátom közel húz magához, én pedig a vállára hajtom a fejem, megnyugvásért esedezve. Beszívom Mike illatát, és hangosabb zokogásba kezdek. Nem Harry illata. Még csak meg sem közelíti.

- Jól vagy? - kérdez kedvesen.

- Igen. - szipogok. - Csak ez nehezebb mint hittem.

A hajamat simogatja, én pedig összetörten szipogok a karjaiban. Állunk egy darabig, bár lehetetlen megmondani mennyi ideig. Az időérzékem sem a régi.

- A Berlinbe induló járat utasai, kérem szálljanak fel a gépre. A repülő 10 perc múlva indul. - tájékoztatnak minket a hangosbemondóból.

- Gyere! - fog karon Mike.

Gyorsan letörlöm a könnyeimet, és megyünk az ellenőrzőig. Ez a kapu választ el a repülő felszállójától. Két ellenőr elveszi a csomagjainkat, és átkutatják. Közben Mike-ot végigtapogatják, majd a másik, aki végzett a bőröndökkel, engem vesz kezelésbe. Kifújom a levegőt, és idegesen meredek a gépre, ami alig 20 méterre áll tőlem. És persze óriási.

Sikítozások szakítják félbe az önsajnálatomat. Hátrakapom a fejem, és Louist pillantom meg, fegyverrel a kezében. Fekete feszülős nadrág, fekete póló, és dzseki. Pont ugyanígy felszereltek vannak mögötte. Aztán pedig, még messzebb megpillantok valamit. Vagy valakit. Azonnal feltűnnek a göndör fürtök. Hátal áll nekem, mégis meg ismerem. Forgatja a fejét, mintha megérezné, hogy valaki figyeli. Körbepásztázza az aulát, miközben a csapata fele az emeleten van. Az emberek a falhoz húzódva rettegnek, még a biztonságiak is megijedtek. Szóval van egy kis híre Harry-nek. Aztán megtalál. A tekintetünk összekapcsolódik, és szinte fizikai erővel vonz magához. Lépek egyet felé, mire valaki megszólal mellettem.

- Kisasszony, a barátja már kész van, maga is tiszta, mehetnek. - mormogja mellettem az ellenőrző pali.

Nem foglalkozok vele, újabbat lépek a göndör fürtök felé. Közben ő már szinte fut, hogy beérjen. Pontosan olyan, mint akkor volt. Mikor szerelmet vallottam neki. És akkor is Németországba készültem. Milyen ironikus! Újabb lépés.

- Vicki! - kiált kétségbeesetten Mike.

Megtorpanok, és hátrakapom a fejem. Közben a szemem sarkából látom, hogy Harry is megáll, alig 10 méterre tőlem. Majd a biztonságiak lefogják, de ő még mindig lefagyva mered felém.

Mike arca ijedt, ideges. A kezét nyújtja felém, nekem pedig újra elerednek a könnyeim. Itt a választás ideje. Sötétség, cseppnyi örömökkel, szerelemmel. Vagy a fény, szomorúan, csalódottan, félig halottan.

- Nem hozzád való. - suttogja Mike, közben Styles arca mérhetetlen haragot tükröz. - Nem érdemel meg.

- Pofa be! - ordítja Harry, aki szem, és fültanúja a beszélgetésünknek.

- Nem tudja megadni neked azt, amire szükséged van. - folytatja.

- Azt mondtam kussolj! - vicsorog Syles. - Kifoglak nyírni te seggfej!

- Mondtad már egy párszor. - néz el a vállam fölött Mike. - Vicki?

És tudom, hogy már döntöttem. Visszafordulok a szerelmemhez. Lassú, óvatos léptekkel közelítem meg. Rápillantok az őt tartó biztonságiakra, akiknek kőkemény az arca, tele rettegéssel.

- Elengedjük, kisasszony? - kérdezi az egyik.

- Ne... - suttogom.

- Mi...? - kezdené Mike, de lepisszegem.

Csak mi vagyunk, újra csak mi, megint ebben az épületben. Minden figyelmem neki szentelem, ő pedig győztes mosolyt villant Mike-ra. Önelégülten emeli vissza a tekintetét rám. A két kezem közé fogom azt a gyönyörű arcát, és az ajkam az övére teszem. Szűzies csókkal búcsúzom tőle. Utoljára beletúrok a hajába, a homlokom az övéhez érintem.

- Szeretlek, mindig is foglak. - mosolygok, miközben a könnyek végigfolynak az arcomon.

Mikor rádöbben, hogy nem őt választottam, csak elköszönni jöttem, utánam akar kapni, de az őrök erősen fogják.

- Ne! - néz a szemembe. - Ne hagyj el... - könyörög.

Látom benne a kisfiút, aki összetört. Nem kapott csokis fagyit az anyukájától, pedig megérdemelte volna. Csak az a csokis fagyi, ami neki kell, elfogyott. Elengedem, és hátrálni kezdek. Egészen messze kerülök tőle, de ő még mindig lesújtva áll. A szem a lélek tükre - mondogatják páran. És Harry szemébe most az egyszer látok félelmet. Színtiszta rettegést. A bandatagok menten elájulnak, mintha rohamosan közeledne feléjük a világvége.
- Sajnálom. - ismétlem neki.
- Miért?
Értetlenkedve nézem, mire ő újra megszólal.
- Miért mész el? Miért menekülsz előlem mindig?
- Mert nem illünk össze. Nem élhetek a világodban, ahol az embereket rettegésben tartod. Nem élhetek sötétségben. - a hangom magabiztos, legbelül mégis agyonszaggatom a lelkem.
- Szeretsz... - suttogja.
- Igen, szeretlek. - halkítom le a hangom én is. - De ez nem változtat semmin.
- Megoldjuk, baby. Nem muszáj így lennie.
- De, de muszáj. - zokogok fel fájdalmasan.
A keze öntudatlanul lendül felém, hogy a karjába zárva vigasztaljon meg. De a biztonságiak nem engedik el, neki pedig nincs lélekereje vitatkozni velük. Ehelyett Louis-ra néz, ő pedig két ismeretlen srácra. Némán tanácskoznak, mint akik jó pár éve ismerik egymást. De hát ez biztosan így van, kitartó egy gyilkos bagázs. Aztán hárman araszolni kezdenek felém, mögöttem ketten mocorognak. Mintha nem venném észre! Utolsó pillantást vetek Styles-ra, megfordulok, és futok. Iszonyatos sprintbe kezdek, rángatva magam után Mike-ot. A bőröndökkel nem foglalkozva közeledünk a géphez. Hallom, ahogy Harry ordibál. Ideges és kétségbeesett a hangja, én pedig majdnem visszafordulok, hogy megnyugtassam, de Mike vonszol fel a repülőre.
- Harry! - hallom Louis kiáltását.
Kinézek az első osztály kis ablakán, és egy fekete szerkós fickót pillantok meg, pisztollyal a kezében. Ami pontosan Styles-ra irányul. És a legrémisztőbb, hogy Harry-nél is fegyver van. Sikítok, és a gép elindul. A szerelmem oldalra pillant, felém, mire az ellenfél lőni készül. Megfagy a vér az ereimben, lassított felvételben látok mindent, mint a filmekben. Egy tizedmásodperc alatt Louis veri ki a fickó kezéből a pisztolyt. És ennyi. Én a földtől 10.000 méterre vagyok, az összetört szívem-lelkem pedig lent hagytam a mélyben...

Arra ébredek, hogy valaki a vállamnál fogva ráncigál.
- Nem hagynál békén Styles? Még alszom... - motyogom azonnal.
Aztán eszembe jut minden, és azonnal éber leszek.
- Én... Bocsáss meg Mike. Csak... - dadogok össze-vissza.
Bánatosan elmosolyodik, olyan keservesen, hogy majdnem elsírom magam.
- Semmi baj Vicki, tudom, hogy nehezen leszel túl rajta. De itt vagyok, ha bármit meg szeretnél beszélni, vagy segítségre van szükséged. Ugye tudod? - ölel magához.
- Persze. - dünnyögöm a vállába.
A baráti meghatottságunknak én vetek véget, attól félve, hogy neki ez többet jelenthet mint nekem. Kínosan elvigyorodik mikor elhúzódom tőle.
- Mindjárt Berlinben vagyunk. Onnan csak pár perc taxival, és már a szüleidnél is vagyunk. - lelkesedik.
A tudatom mélyén azért biztos voltam benne, hogy azért megyünk Németországba, mert a szüleim is ott vannak. Hová máshová is mehetnék? Beletörődően sóhajtok, és kinyújtom az elgémberedett végtagjaimat. Olyan  merev vagyok mint egy fa.

És tényleg nem kellett sokat várnunk. Egy óra után már az új házunk előtt vagyunk. Először is nem nevezem az otthonomnak, mert olyanom nincs. Másodszor pedig igen, a többesszám ér. Mike, és az én szüleim régi jó barátok, és megbeszélték, hogy ő is velünk lakik egy darabig. Mennyi idő az pontosan? Nem mintha bánnám, tényleg kedvelem Mike-ot, de csak mint egy barátot. Neki pedig ez mást jelent, és ez az egyetlen zavaró tényezőnk. Mindig az utamba áll valami. Soha nem lehettek barátaim, úgy látszik, most se megy minden akadály nélkül. És ha az egyik lécet leverem, miközben ugratok? Hát igen, akkor ennyi. Elvesztek még valakit.
A szüleim -mint mindig- most sem izgatják magukat nagyon. Nem érdekli őket, hol voltam az utóbbi hónapban, csak megjegyezték, hogy remélik jól éreztem magam. Hol itt a nevelés? Megint egyedül vagyok. Apa tárgyaláson -hol máshol?. Anya vásárol -mi mást csinálna?. Mike pedig beadja a jelentkezési lapjainkat az új iskolánkba, ahol újra két hetet töltünk. Pazar.
Harry pedig... Nem tudom. Még nem érzem, hogy otthagytam volna valamit/valakit. Ez talán olyan, mint a halálesetek többsége. Egy családtagod autóbalesetben meghal. Erre te az elején el sem hiszed, nem fogod fel, hogy pontosan mi történt valójában. Aztán később meggyászolod. Majd továbblépsz. Ilyen egyszerű az egész. És én csak remélni tudom, nekem is ilyen könnyű lesz.
A mostani tervem az, hogy rendet tegyek az életemben. Elmélkedtem kicsit... mindenen. Mi az élet értelme? Miért vagyok én itt? Mi a feladatom? Csak a szokásos filozófia. Aztán a végén annyira jutottam, hogy minden egyes percet elpocsékoltam eddig. Nem csináltam semmit. Semmit, ami bárkinek is hasznos lehetne. Újra kell kezdenem, mindent az elejétől. Új iskola, új reményekkel. Hiú remények is lehetnek, viszont ha nem vágok bele, sose derül ki. Aki küzd veszthet, de aki meg sem próbál küzdeni már veszített...

Sziasztok!

Sajnálom ha rövid lett, de ebbe a részbe nem is kell más (szerintem). Elég fáradtan írtam, szóval sajnálom, ha rosszul megfogalmazott, és pocsék lett. Ezt komolyan nem érzem olyan ütősnek mint a többit. :c

A véleményekre számítok! :)