24.rész

Zongora

xVictoriax

Szép az élet, ha van miért/kiért élned. Most, hogy már nekem is van mihez mit hasonlítani, egyetértek az előző mondattal. Az sorsom talán megszeretett, és ilyen élettel ajándékozott amilyen most van. Bele sem merek gondolni, mi történt egy bő hónapja velem. Két-három hét volt az egész, mégis az emlékezetembe vésődött. Pontosabban a göndör fürtök, és zöld íriszek. Nem tagadom, sokat ábrándozom róla, hogy mi lenne, ha nem bandavezérként pengetné a napjait. Ebben az az egy a bökkenő, hogy ő annak született. Mindig arcon csap ez a tény, mikor elkalandoznak felé a gondolataim.

- Alszol még? - néz meleg mosollyal Mike.

- Mi? - nézek föl hirtelen. - Ja, nem dehogy!

Bekapok egy falat palacsintát. Csöndben, illedelmesen megreggelizünk a barátommal, majd leöblítjük narancslével.

- De jól esett most ez. - dőlök hátra elégedetten.

- Kér még, kisasszony? - kérdez Brenda, az új házvezetőnőnk.

- Nem, köszönöm. - utasítom vissza szépen.

Felém mosolyog, majd leszedi az asztalt és mosogatni kezd. Pár pillanatig csak nézem. Milyen lehet az ilyen embereknek az életük? Vidám? Szomorú? Esetleg színes? Vagy fakó? Unalmas? Pörgős? Annyi kérdés, amit feltennék ezzel a témával kapcsolatban. Nem vagyok az a gazdag, lenéző fajta, de kíváncsi annál inkább. Semmit nem tudok a normális emberekről. Olyanokról, akik nem pénzesek, csak hónaptól-hónapig rendesen bírják. Vagy azokról, akiknek elmaradásaik, és fejfájásaik vannak a csekkek miatt.

- Vicki!

- Bocs. - nézek vissza Mike-ra.

- Nagyon elmélkedős kedvedben vagy. - mosolyog szélesen.

- Hát igen. Úgy látszik ez egy ilyen nap. - vigyorgok vissza.

A konyhaajtón anya lép be. Egy szál köntös van rajta, de az is a legpuhább selyemből, és vakítóan pinken tündököl rajta.

- Jó reggelt Hercegnőm, Mike! - biccent felénk.

Leül a velünk szemben lévő székre, és ő is nekikezd az ételnek.

- Jól aludtatok? - kezdeményez könnyed csevegést.

- Persze. - válaszolom, és Mike is bólint hozzá.

- Helyes.

- És Ella, maga? - folytatja ezt az egész reggeli hülyeséget a barátom.

Olyan jól összemelegedtek már a szüleimmel, hogy a becenevén szólítja. Gabriella Perfect-et csakis jó barátok, családtagok szólíthatják Ellának. És lám, Mike-ot is azonnal megszívlelte. Talán titkon reméli is, hogy egyszer nem csak barátok leszünk. Ebben reménykedik mindenki ebben az óriási -már villának mondhatni- házban. Én vagyok itt az egyetlen, aki mindenki álmába beletipor. Néha rám tör ez az érzés, hogy nem vagyok normális. Itt van Mike, aki romantikus, kedves, okos, illedelmes, és még a szüleim is kedvelik. Sőt, szeret! Ellenben még mindig van egy ábrándom, ami beteljesületlen, és soha nem is fog beteljesülni. Ha Harry lemondana az életmódjáról, és utánam jönne, mint a romantikus filmekben, a karjaiba omlanék... Azonnal, gondolkodás nélkül.
- Hercegnőm?! - legyez az arcom előtt anya.
- Hm? - kapom fel a fejemet.
- Nem tudom. Úgy elbambultál... Jól vagy? - méreget.
- Persze.
Körbenézek. Olyan sok minden történt pár másodperc alatt. Brenda elmosogatott, eltörölgetett, és elhagyta a konyhát. Anya megreggelizett. Apa már a kávéját iszogatja, és laptopozik. Gondolom megint munka. Mike pedig... Hát ő elgondolkozva mered az asztallapra. Néha úgy érzem, az idő szalad, én meg csak sodródom az árral...
Az órámra pillantok.
- Menjünk Mike, ha nem akarsz elkésni. - mondom mosolyogva.
Ő engedelmesen bólint, mintha parancsoltam volna, és elkullog. Közben anya a nappaliba ül, apám mellé, és együtt nézik, összeráncolt szemöldökkel a képernyőt. Jót mulatok rajtuk, miközben az ajtóhoz megyek.

Az iskola udvarán ülünk, és Brenda elcsomagolt ebédjét esszük. A nap hétágra süt a fejünk felett, felhők alig észrevehetők az égen. Madarak ciripelnek pár méterre tőlünk, egy elég alacsony kis fán. Üvölt a csönd a kis füves-pados udvaron.
- Na, ki vele! - bökök a könyökömmel Mike-ba.
Ő csak értetlenül néz rám, én pedig lustán sóhajtok.
- Egész nap ilyen goromba voltál.
- Goromba?
- Csöndes. Szokatlanul csöndes.
- Vagyis sokat szoktam beszélni?
Már fújtatok, min egy ló, és vörös arccal nézek Mike angyali szemébe.
- Elmondod vagy sem?
- Sem.
- Jó, akkor szia! - felpattanok, és elsétálok.
Na nehogy már! Hagyjon békén mindenki. Senki, egy ember sincsen ezen a rohadt Földön, aki megértene. Becsapom magam mögött a lányvécé ajtaját, és a tükör elé állok. Letörlöm a düh könnyeit az arcomról, és 
 lemosom a lefojt sminkem. Nem teszek föl újat. Ki nézné?
 Lecsúszok a csempén, és egy darabig ülök. A méreg a testemben egyre csak nagyobb lesz, és úgy érzem meg kell ütnöm magam. Üvöltenem kell. De ez mind hülyeség, bár most jól jönne. Már tudom, mit kell csinálnom.Kilépek a vécéből, és ugyanakkora erővel csapom be, ahogy befelé jöttem. Öles léptekkel közelítem meg a zenetermet. Megáldott valaki, mert én nem lehetek olyan szerencsés, hogy nincs itt senki. Gondolkodás nélkül dobom le magam a zongora székére. Pár pillanatig a billentyűket nézem. Két fehér, egy fekete, három fehér, egy fekete... Majd elkezdem. Ahogy a zene betölti a helységet, azonnal megnyugszom.

Először csak a zongora szép dallama hallatszik, majd az én hangom keveredik vele. Mint a tangó, teljesen olyan. Értjük egymást, ki mikor mit csinál. Mint a vadászat lehetett régen. A vadásztársad előtt tudod, hogy ő mit fog csinálni, és ő, hogy te mit. Vigyáztok egymásra. Csak jó emberrel  kell lenned hozzá. Telepátia. Én vagyok így a zongorával, amit csak egy hónapja tanulok, mégis értünk egymás nyelvén.
- Mielőtt... Azt mondanád: Viszlát! - suttogom.
Lassan, érzelmesen fejezem be a zongorával is. Aztán hallgatom, ahogy az utolsó akkordot elnyeli a terem csöndje. Letörlöm az előbotorkált könnyeimet, és végigsimítok a hangszeren.
Taps zavarja meg a nyugalmamat. Odakapom a teintetem, és az igazgatót pillantom meg.
- Bocsáss meg, nem akartalak megzavarni. Azt hittem, nincs itt óra. - mosolyog rám kedvesen.
- Nincs is. Csak bejöttem kicsit. - csuklik el a hangom.
- Emlékezteti valakire ez a dal? - nyújt felém egy zsebkendőt.
Elfordítom az arcom. Talált, süllyedt.
- Elnézést, de ez szerintem magánügy.
- Igaza van. Nem akartam vallatni. - néz rám bűnbánón.
- Semmi gond. - törlöm le a szemem sarkából előtört könnyet.
Egy pillanatra elfeledkezem a környezetről, a teremről, a zongoráról, az igazgatóról... Mindenről. És egy pillanatra, egyetlen egyre -mert nekem csak ennyi adatik meg- magam elé képzelem azokat a mélyzöld íriszeket, és sötétbarna fürtöket. Az arcvonásai minden egyes szegletét, amik a retinámba vésődtek, így könnyű felidézni is. Azt a csodás gödröcskéket az arcán, a telt, rózsaszín, és puha ajkait. Ahogy az én ajkamhoz érnek...
Aztán újra a jelenben, előttem az őszülő férfi.
- Megtudhatom, hogy ezt a dalt maga írta-e? - oldalra dönti a fejét, és így olyan, mint egy kismadár.
- Igen, én írtam.
- Azt szeretném, hogy előadd az iskolánk zenei fesztiválján.
- Zenei fesztivál?
- Még nem hallott róla?
- Nem, még nem.
- Ez egy nagy lehetőség. Tudja, a tévé közvetíti majd, így az én kis diákjaimnak van esélyük arra, hogy producerek ismerjék meg a tehetségüket. Másfél órás rendezvény, a tornacsarnokban. És azt hiszem, neked nagyon lenne esélyed. Victoria Perfect, ugye? - mér végig.
- Igen. - bólintok alázatosan.
- Mit szól hozzá?
Miért is ne? A zene a mivoltom. Az éltet, a zene a drogom. Mi baj lenne abból, ha fellépnék az idejárók előtt?
- Hát... - gondolkodom. - Azt hiszem, lehet róla szó.
- Szuper! - csapja össze a ráncos kezeit, majd az ajtóhoz sétál. - Egy hét múlva lesz, de holnap a hangosbemondóba be is lesznek jelentve a részletek. Örültem, Miss. Perfect.
- Én is, Mr. Green. - bólintok, de már nem is lát.
Ledobom magam a zongora forgós székére, és pörgök pár kört. Mikor már úgy érzem elszédülök az ablakhoz megyek. Kitárom, és szellőztetem kicsit a fejem. Nem, nem gondolok rá. Mert nem tehetem meg. Az ember mindig akkor érzi, mennyire szeretett valakit, mikor attól a személytől elszakítják, vagy önmaga szakítja meg a kapcsolatukat. Sose gondoltam volna, hogy fizikai fájdalom gyötör majd. Ő pedig, talán, most egy bárban ücsörög, vagy éppen embereket gyilkol. Gondolom rajta semmi se látszik...

Haza egyedül indulok. Nem várok pár percet, hogy Mike-ot is kiengedjék matekról. Remélem ma nem is jön hozzánk. Talán megszáll majd egy hotelben. Bár erről hiába álmodozom, úgy is tudom a választ...
Mikor a kereszteződéshez érek, előveszem az iPad-em, hogy a továbbiakban zenét hallgassak. Az egyik kezemmel a zárat oldom fel, míg a másikkal a fülest bogozom ki. Zöld van. Mindenki elindul. A lábam előtt nézem a fehér-fekete zebrát, közben zenét választok. Hangos kocsi dudálásra eszmélek, felkapom a fejem és a hang irányába fordítom. De már késő. Az autó belém csapódik, és az emberek körülöttem sikítozni kezdenek. Először nem is értem miért. Nem fáj semmim. Ép bőrrel megúsztam?
Aztán a gyötrő fájdalom kezelésbe veszi a testem. Olyan erővel, hogy felsikítok. Segítség!
- Valaki hívja a mentőket! - kiált egy nő.
A kocsi elindul, otthagyva mindent, beleértve az összekuszálódott testem is. Mozdulni sem merek. Érzem, ahogy a vérem szivárog az aszfaltra, és ahogy a szívem hangosan dübörög a mellkasomban. Utoljára akkor volt ilyen hangja, mikor Harry a tónál megcsókolt. A mi tavunknál. Elmosolyodom a gondolatra, és Harryt képzelem magam mellé. A fájdalom ugyan nem múlik el, de az arcomra ostoba vigyor ül.
Mentősök ugranak ki a még mozgó járműből, egy hordággyal. Nem kérdeznek, nem vizsgálnak. Csak az egyik marad ott a tömeggel, ami közben körém gyűlt, hogy megtudja, itt van-e a hozzám tartozó. Egy fekete dzsekis, piercinges, izmos, felzselézett hajú srác lép a mentőbe mellém. A kinézete ijesztő. Szólni akarok, hogy nem ismerem, de az orvosok tűket szurkálnak belém, és monitorok csipogását is hallom. Nyugtatót is adhattak, mert a szemem magától csukódik le...

Az előző részhez összesen 3 hozzászólás érkezett. Szomorú lettem, kicsit letörtem. Nem hisztizni akarok, dehogy! Csak akkor kérlek titeket, legyetek egyértelműek! Az egyik részhez 7 komment, másikhoz 3. Hogy van ez? Mondtam, nem eszlek meg benneteket. Írjátok meg a véleményeteket! Ha nem tetszett írd oda, és ha lehet, azt is miért. Ha tetszett ugyanígy. Csak ki tudjátok fejezni magatokat! És örülök, annak a háromnak is, nem arról van szó. Csak összezavartok? Értitek, ugye?

Ismétlem: Nem hisztizek, csak megírtam a SAJÁT véleményem. Ti is írhattok, nyugodtan. Na lássuk hány rajongója van ennek a blognak...