27.rész

 Jó időzítés

xHarryx

- Esküszöm megölsz minket Styles. - dünnyögi mellettem Chris.
Gyilkos pillantást vetek rá.
- Néz előre! - kiált Louis.
Kikerülöm a fát, amire majdnem felkenődtünk.
- Nem kéne lassítani? - kérdi Louis.
- Nem, nem kéne.
Nem tudok rendesen a vezetésre koncentrálni, mikor már biztos vagyok benne, hogy Michael-ék már a házban vannak. Vele. Erősebben szorítom a kormányt, és elhagyom a 180-as sebességhatárt. Még belegondolni se merek mit csinálnak vele.
- Mennyi idő még?!
- Ha így haladunk. olyan 10 perc.
Gyorsítok.
- Akkor 5. - sóhajt fel Aadam.

xVictoriax

- Kész vagytok már? - förmed a csatlósaira a főnök.
- Egy pillanat.
A két kezem, már az ágyhoz kötve, a lábaimmal babrálnak még. Mikor kész vannak, alázatosan a vezér mögé sorakoznak. Ő pedig felém közelít.
- Tudod babám, elég kiszolgáltatottnak nézel így ki. - mér végig, közben megnyalja az alsó ajkát.
Az arcom kiporosodik a mérhetetlen undortól és haragtól. legszívesebben agyonrugdosnám a fickót. Az ágykeretbe támaszkodik, és fölém hajol. Elvigyorodik, és én észreveszem a sárgás fogait.
- Sokat változtál.
Elakad a lélegzetem.
- Ne. - suttogom.
- De-de kislány, a bácsi visszatért.
Felkiáltok, és vergődni kezdek alatta.
- Tűnjön el! - ordítom.
- Vicki? - kiált rémülten Mike, majd a szekrény ajtaját kezdi el ököllel verni.
- Van csodafiúd? Oh, hogy mit fog ehhez Styles szólni. - kacsint rám. - Hozzátok ki a srácot!
- Ne, hagyja békén!
Röhög, és inti az egyik csatlósát. Könyékkel betöri a gardróbom, és két kézzel benyúl a barátomért.
- Hagyjanak minket békén! - sírok fel.
Senki sem figyel rám. A szüzességem elrablója már a melleimet bámulja. Kicsit elcsúszott a dekoltázs, és néhol kikandikál a melltartóm. Rémülten sikítozok alatta. Visszajutottam oda, ahonnan elmenekültem már egyszer.
- Elszórakozhatunk, aztán majd elmondod amit tudni akarok. - dönti el.
- Ne!
- Ne bántsa! - hallatszik Mike kiáltozása a folyosóról. - Hagyja békén!
Széttépi a pólómat, ami darabokban hullik a földre. Fekete anyag, a fehér szőnyegemen. Sötétség és fény. Harry és én.
- Harry meg fog ölni. - suttogom.
Hirtelen felnéz.
- Meg fog büntetni ezért. - bólogatok.
- Sose talál meg. - kuncog.
- Biztos vagy te ebben? - hallok egy rekedtes hangot a sötét sarokból. - Mert én nem.
Ott áll. A haja kócos, a szeme sötéten villog, és ugrásra kész.
- Szállj le róla! - utasítja nyugodtan.
- Gyerünk srácok, öljétek meg! - legyint az ajtó felé, majd hozzám fordul, és a melltartóm birizgálja.
- Hagyj békén! - sikítok.
És egyszer csak lekerül rólam. Lövöldözés. Nyögések. Kiáltások. Fekszek az ágyban, és bőgök. A kezem fáj a rám nehezedett súlytól. Szerencsére a lábam nem, mert a gipsz elég kemény volt.
Csend lesz. Minden elhalkul körülöttem. Fekszek a sötétben, és várok. Várom, hogy Harry értem jöjjön. Semmi se történik. Lassan kezdek megijedni, hogy talán meghalt, hogy egy golyó eltalálta. Mike sincs sehol. Egyedül vagyok? Meghaltak, itt hagytak? Újabb könny szántja végig az arcom.
- Harry... - suttogom.
Csak a fejem rázom. Nem, nem lehet.
Újra felém kerekednek. De most sokkal gyöngédebben mint az előbb. Szinte már nem is érzem. Egyedül az illat, amit beszívok, a lehelete az orcámon emlékeztet arra, hogy igenis itt van. Szipogok párat, miközben a zöld szemekbe nézek.
- Na, meghaltál? - kérdi halkan.
- Nem.
- Mondtam. - simít végig a nyakamtól a kulcscsontomig. - Sose hagynám, hogy megöljenek.
Az ajka az enyémre simul, és szenvedélyesen forr össze. A kezem a haját szántja izgatottan, és csókolok vissza erősen. Az egyik keze a csípőmet simogatja, a másik a fejem felett, arra támaszkodik. Elmélyíti a csókot, és minden zeget, zugot már ismerten járja át újra és újra. Én pedig alatta nyögdécselek halkan, ő pedig rajtam kuncog. A két kezem elveszi a hajától, és a fejem fölé húzza, és ott tartja. Nem is lenne baj ebből, de a sérült kezem is az ő keze alatt pihen. Felszisszenek. Abbahagyja, és riadtan néz rám.
- Mi az?
Nyöszörgök egy sort.
- Victoria! - kiált. - Mi van?
- A kezem... - dünnyögöm.
Elenged. Felülök, ő pedig leszáll az ágyról. Kidüllednek a szemei, mikor meglátja a gipszem, és a kezemen a gézt, amit most átitat a vér.
- Louis! - ordít ki.
Felkocok, és belép a szobámban.
- Mi a baj?
Felém bök a fejével, mire ő is idenéz. Élesen szívja be a levegőt.
- Mi történt? - jön oda hozzám.
Mielőtt megszólalhatnék, Harry nyugodtan megszólal.
- Állj!
Louis megáll félúton, és kérdőn néz felé. Harry leveszi a fekete dzsekijét, és rám adja. Louis felnevet mögötte.
- Tudod, hogy nem próbálkoztam volna.
- Nem bízok meg senkiben sem, ha róla van szó. - morogja.
Bólint, majd megint felém indul.
- Mesélj! - ül le mellém.
Harry az ablakon néz kifele.
- Elütöttek.
- Micsoda?! - fordul hirtelen hátra.
Nyelek egyet, és Harryre nézek.
- Véletlen volt.
- Értem. - válaszol helyette Louis. - Pillanat, és kicserélem ezt a kötést.
Harry arca kemény, Louis-é pedig nyugodt. Mekkora különbség van kettejük között. Nem is értem, hogyan bírják ki egymás társaságát? Örök rejtély marad számomra.
Mikor Louis elintézi a sérülésem Harry a karjába kap, és kisasszézik a házból. Orrom a pójába fúrom, és beszívom a férfias illatát. Megfeszülnek körülöttem az izmai. Egyik kezem végigfuttatom a bicepszén, mire halkan felnyög.
- Hagyd abba, mielőtt a kocsiban baszlak meg. - dünnyögi rekedtes hangján.
Felsóhajtok a gondolatra. Ahogy a teste az enyémhez simulna, és a lehető legközelebb lenne hozzám. Lehet, hogy ez a kis különválás sokat változtatott az érzéseimen. Kívánom. Akarom. Kell nekem. Annyira szorítom magamhoz amennyire csak megy.
Mikor az autóhoz érünk, leengedi a karját, hogy leszállhassak. Hirtelen kapok utána.
- Ne.. - könyörgök.
Megremeg, majd velem ül be hátra. Elterülök a hátsóülésen, a fejem az ölébe hajtom. Elindul a kocsi. Hiányérzetem támad, mintha ottfelejtettem volna valamit. Elhesegetem a gondolatokat. De egy idő múlva visszakúsznak az elmémbe és ideges leszek. Aztán beugrik.
- Mike! - sikítom, és a kocsi lefékez.

26.rész

"Élvezd az életet, amíg csak lehet"

xHarryx

A kezemben remegett a telefonom. Olyan messze volt tőlem, csak a telefon kötött össze vele, és ez fájt. Lábammal idegesen doboltam, és a válaszát vártam. De ő csak szipogott, nem szólt semmit. Viszont nem rakta le, ami már jó hírek közé tartozik. Megköszörültem a torkomat.
- Victoria...
- Igen?
- Sajnálom. - nyögöm ki.
- Mit? - suttog.
- Ezt az egészet. Hogy belekevertelek a büdös életembe.
Nyel egyet, nem szól semmit. Sóhajtok.
- Kellesz nekem. - mondom rekedtesen. - Mióta nem vagy itt egy órát is csak nagy nehezen alszom. Alig eszek, nyugtalan vagyok. A kurva életbe is, hiányzol.
Hangosan felsír, nekem pedig darabokra törik a szívem, ha van olyanom egyáltalán. Én tettem ezt vele, én változtattam ezzé. Miattam fáj neki.
- Ne, kérlek ne sírj!
- Akkor mondd meg Harry, mit tegyek?! Neked az úgy is annyira megy, parancsolgatni! - csattan fel. - Miattad majdnem megöltek három nappal ezelőtt, engem keresnek helyetted! Én leszek hulla pár héten belül, nem te!
- Sose hagynám, hogy bajod essen. - fullad el a hangom.
- Tényleg? Kórházban fekszem már vagy hat napja, és megzsarolt egy tök idegen srác veled kapcsolatban. Fegyvere volt!!! Megölt volna, ha Mike nem jön be.
A kezem szorosabbra fogja a telefont.
- Mi történt? - szűröm ki az összeszorított ajkaim közül.
- Csak hagyj békén kérlek! A temetésemre sem vagy meghívva. - majd megszakad a vonal.
Dühöm csak úgy szárnyal az egekben. A kurva életbe! Kinek volt hozzá bátorsága, hogy az én tulajdonom zaklassa?! Hozzávágom a telefont a falhoz, egy haragos kiáltás mellett. Leülök, a kezembe temetem az arcom, és agyalok. Mi a faszomért van kórházban? Ki tette ezt vele? Ki baszogatja?!
- Harry?
Felnézek és Louisal találom szembe magam.
- Mit akarsz?! - förmedek rá.
- Mi bajod van? - érdeklődik kedvesen.
- Na bazdmeg, micsoda?! Victoria ezüstálcán van kínálva azoknak a mocskoknak, mi meg nem tudjuk, hol a faszomban van! - kiáltok rá.
- Dehogynem tudjuk. - vigyorodik el.
Érdeklődve nézek fel. Haragom szertefoszlik, miközben az őszinte kék szemeibe nézek.
- Lekerestem a mobiljáról.
Felpattanok, és felveszem a bőrdzsekimet, már a cipőnél tartok mikor megkérdezem mit derített ki pontosan.
- Berlinben van, a központi kórházban. 6 napja fekszik ott, ma van a 7. És délután 18 óra körül engedik ki, a vizsgálat után.
- Sietnünk kell, mielőtt hazamegy, és megtalálják. - idegeskedem. - Add a telefonod!
A kezembe nyomja, én pedig körüzenetet írok a bandának. Utazunk Berlinbe.

xVictoriax

- Úgy látszik kisasszony, itt minden rendben van. - vigyorog az orvosom.
- Akkor haza mehetek? - csillan fel a szemem.
- Még alá kell írnia néhány papírt, olyan 10 percbe telhet, és indulhat is.
- Köszönöm!
Felhívom Mike-ot.
- Helló! - köszön.
- Szia! Képzeld, kiengedtek! Értem tudsz jönni? - hadarom lelkesen.
- De jó! Azonnal megyek. Légy jó, mindjárt ott vagyok! - teszi le boldog hangon.
A telefonra nézek és eszembe jut Harry. Elvigyorodok, miközben lecsorog egy könnycsepp az arcomon. Ő a legeslegjobb dolog ami velem történhetett, és egyben a legrosszabb. Nemsokára itt vannak értem a bélgyilkosaim, és soha többet nem láthatom. De legalább elmondhatom magamról, hogy én igenis megtaláltam a "Nagy Őt".
Becsomagolok a bőröndömbe, és indulásra készen vagyok. Pont időben dugja be a fejét az ajtón Mike.
- Kopp-kopp! Na ki gyógyult fel?
- Ez azért kicsit túlzás. - nevetek fel.
- Miért? - vág durcás képet.
Ledobom magamról a takarót. Elképed mikor meglátja a gipszbe vont lábam, és a gézbe kötözött kezem.
- Uhf, elég ronda. - húzza el a száját.
- Ja. - dünnyögöm.
Felveszi a földről a fekete bőröndömet, és kifelé baktat. Még egyszer szétnézek a szobámban. Megakad a szemem a széken, ahol az a srác ült.
- Szóval te vagy Styles madárkája.
Összerándul a gyomrom. Harry "madárkája".
- Pedig itt most mindent elmondasz, amit csak tudsz. Vagy nm lesz jó vége. Érted, virágszálam?
Igen, most már mindent értek, és itt vagyok, várom, hogy gyere.
- Jösz? - néz vissza Mike.
- Igen, persze!
Kisétálunk az ajtón. Eddig voltam biztonságban, most pedig itt vagyok én, a kis nyulacska a nagy réten, tele körülöttem köröző ragadozókkal. Ilyenkor a zsákmány félelmet érez, és menekülni kezd. De úgy is megtalálják. Ezt tanultam én Harrytől. Futni hiábavaló. Szembenézek a sorsommal, még ha a halál is vár rám a végén. Így hát félelem nélkül, olyan nagy léptekkel, ahogy mankóval tudok, átszeltem az aulát. A recepciónál aláírtam a dokumentumokat, átvettem a fájdalomcsillapítómat, megvártam amíg elmagyarázzák mit hogyan csináljak otthon. Aztán kisétáltunk a parkolóba. És ezt mind félelem nélkül tettem.
- Go a végtelenbe! - mosolyog Mike a volán mögött.
- Ahogy mondod! - vigyorgok rá vissza.
Bekapcsolja a rádiót, miközben végigszáguldunk az utakon. Éppen Imagine Dragonstól, a Demons megy. Az elején dúdolgatom, majd hangosan énekelni kezdek. Mike csak nevet, miközben letekerem az ablakot, és a hajam az arcomba csapkod.
- Mit csinálsz? - mosolyog.
- Élvezem az életet, amíg lehet.
Az arckifejezése borús lesz, és komoly.
- Ugye tudod, hogy nem fogsz meghalni? Ez csak egy csonttörés, néhány zúzódás, és egy húzódás. - sorolja az ujjain számolva a bajaimat.
- Tudom.
Másba fogok belehalni, nem ebbe. Előre is sajnálom, hogy egyedül maradsz majd. Tudom, hogy szeretsz, nem akarok fájdalmat okozni. - gondolom.
- Akkor?
- Minden napot úgy élj meg, mintha az utolsó lenne.
- És te ebben hiszel? Így cselekszel?
- Ez a mottóm. - nevetek fel.
Elmosolyodik majd velem énekel. Nem is rossz a hangja. Mondjuk, hogy is gondolhattam, hogy az? Ugyanúgy énekszakos volt, mint én.
Mikor hazaérünk, beviszi a szobámba a cuccokat, majd ágyba tuszkol. Egészen 20 óráig sürög-forog, rendel pizzát, filmet keres, betakargat, meleg teát hoz. Mintha az anyám lenne ,aki nem volt. Bár elég furcsa Mike-ra így gondolni, de azért örülök, hogy gondomat viseli.
- Köszönök mindent Mike, de most már ülj le te is!
- Biztos nem kell semmi már? - néz körbe. - Nem felejtettem el valamit?
- Biztos vagyok benne, hogy nem.
Ekkor nyikorog a bejárati ajtó. Felkapom a fejem, és rémülten a barátomra nézek.
- Nem zártad be az ajtót?! - suttogom.
- Mondtam, hogy elfelejtettem valamit!
Kikerekedik a szeme, és ijedten néz körbe. Szabálytalanul lélegzik. Kiveri a víz.
- Nyugodj meg, kérlek! Csak értem jöttek. Bújj be a szekrénybe! Gyorsan! - sürgetem.
- Mi? Nem, nem hagylak egyedül!
- Dehogynem! Kérlek, a kedvemért.
- Nem. - szögezi le.
Az ajkamat harapdálom. Nem gondoltam, hogy akkor jönnek, mikor Mike is itt van. Nem fogják életben hagyni. Nem hagyhatom, hogy miattam bántódása essék!
- Figyelj rám! - mélyen a szemébe nézek. - Nincs semmi baj. Csak búj el. Ha gondom lenne, csak sikítok, oké?
Lassan bólint.
- A gardróbodban felhívom a rendőrséget. - befut, a mobiljával együtt.
Felülök az ágyban, felkészülve mindenre. Hallom, ahogy minden szoba ajtaját betörik, hogy Bertha sikít, majd egy csattanás. És síri csend lesz. A lámpák kialusznak, az áram elmegy. Felugrok, már amennyire gyorsan tudok, és bezárom a szekrényt, ahová Mike elbújt. Visszaülök a sötétségben az ágyamra, és várom, hogy jöjjenek. Újabb szoba ajtaja puffant, pont mellettem. Már a hangjukat is hallom.
- Biztos, hogy itt van Lucas?
- 1000%
A hangjáról felismerem "Lucast" aki a kórházban is volt.
- Ezt majd még befejezzük!
Igazad volt, befejezzük. Itt a vége Lucas. Betörik az ajtóm, én pedig felnézek.
- Meg van! - kiált ki valaki.
Tágra nyitja a bejáratot. Cipők zaja lepi el a házat. Sok árnyékba bugyolált férfi jelenik meg. Az egyik sokkal magasabb mint a többi. Helyet adnak neki, és őt engedik be elsőnek. A vezér. A haja platinaszőke, egyik fele befestve feketére. Szájában, és az orrában is van egy-egy piercing. Bal fülében fültágító. Megjelenése tekintélyt parancsoló, hűvös. Pont mint Harry, csak az a különbség, hogy neki igénye is van, ellentétben ezzel.
Elém lép, én pedig lehajtom a fejem. Erre leguggol, és a mogyoróbarna szemével engem vizslat. Kiválaszt egy tincset a hajamból, és megszemléli a kicsit sötétebb árnyalatú, szőke hajamat.
- Gyönyörű vagy. - állapítja meg. - Most már értem, hogy lehetsz Styles csaja. Elszöktél?
Nem válaszolok.
- Nem tanított meg a jó modorra? Tudod virágszál, ha kérdeznek, te válaszolsz! - a hajamnál fogva rángat fel maga elé.
Az égő érzés miatt könnybe lábad a szemem. Nem, nem sírhatok! Főleg nem ezek a mocskok előtt!
- Elszöktél?
Csönd.
- Kérem a pisztolyt! - mondja nyugodt hanggal az egyik emberének.
Ő azonnal tejesíti a parancsot. A fegyvert a kezemhez érinti.
- Nem öllek meg, mert információkra van szükségem. De ha nem válaszolsz, inkább a halált kívánod. - köröz körülöttem. - Meglövöm az összes végtagodat, ha kell többször is. Addig amíg nem kezdesz el fecserészni, madárka.

Remélem érdekes rész lett! :) Várom a véleményeket! :*

25.rész

Telefonok

xVictoriax

Ébren lenni jó. Tudni mi történik körülötted, kik vannak melletted. De ez a csodás dolog elhalványul, mikor a gyötrő fájdalom belém hasít. Semmi filmbeillő jelenet, ahogy a főszereplő felébred a kórházban. Emlékszem mindenre, az orvosok nem nyüzsögnek köröttem, és Harry nem ül az ágyam szélén. Semmi. Egyedül vagyok egy nagy szobában. Az egyetlen zaj, amit hallok, az a gép egyenletes csipogása.

Sóhajtok egyet, mire a tüdőm égne kezd a kíntól. Felnyögök, majd lenézek magamra. A takaró alatt egy óriási dudor. A jobb lábam, combtól, a lábujjaimig gipszelve. Csodás. A kezem merevítő kötés fedi. Gondolom zúzódás. Az oldalamon is kötés, de sokkal erősebb, alig kapok tőle levegőt. Aztán a fejemen is, homlok tájt. Tiszta kéz vagyok.

Most a szobát veszem szemügyre. Aztán a lélegzetem is eláll. Nem a kórház luxusától, amit csak azért kaptam, mert a szüleim lefizették az orvosokat. Nem. A szoba túlsó végén egy fiú ül. Az a srác. A szeme kéken ragyog, de fakó, nem közelíti meg Louis élénk színűét. Mintha köd lebegne benne. Az alsó ajkán, és a jobb szemöldökénél piercing. Oldalra zselézett haja kuszán áll, mint aki két napja nem látott tükröt. Engem bámul, a száján pimasz mosoly. Megrémiszt ez az ember. Teljesen Harry-re emlékeztet. Meg persze a bandájára.

- Ki vagy te? - húzom össze a szemem.

A hangom a kelleténél is rekedtesebb. Megközelíti Harry-ét. De nem is ez a nagy hiba, hanem az, hogy remeg, és a végén el is csuklik. Amit az ismeretlen személy észre is vesz, és még nagyobb lesz a pofáján a mosolya.
Feltápászkodik a székről, és felém tart. Kiráz a hideg, mikor már csak pár lépés választja el az ágyamtól. De nem áll meg ott, még közelebb húzódik, az oldalamhoz. Próbálok felülni, arrébb húzódni tőle, de csak még nagyobb fájdalmat okozok magamnak. Kétségbeesetten nyögök fel. Ő pedig nem zavartatja magát, leül szorosan mellém.
- Szóval te vagy Styles madárkája. - nyalja meg az alsó ajkát. - Kész csoda, hogy ilyen messzire repültél tőle. Mondd, hogy csináltad?
Ez az ember ismeri Harryt, és ez csak rosszabb így. Most már biztosan tudom, hogy veszélyes.
- Nem kötelességem válaszolni neked. - szorítom össze a számat.
Közelebb hajol. A két kezét az ágy támlájának dönti, és a fülemhez hajol.
- Pedig itt most mindent elmondasz, amit csak tudsz. Vagy nm lesz jó vége. Érted, virágszálam? - suttog.
Oldalra nézek. Pont a karját találom magam mellett. A pólója felcsúszott a vállánál, és ott egy tetkó kandikál ki. Elakad a lélegzetem, ma már másodjára, mikor meglátom mit ábrázol. Ugyanaz a kacifántos jel, mint azon az emberen, aki elakart rabolni. Köpni-nyelni nem tudok, mikor felegyenesedik.
- És most... - a zsebéből elővesz egy fegyvert, én pedig megdermedek. - Elmesélsz mindent.
Kopogtatnak az ajtón, és a srác, a kezével az orrnyergét kezdi masszírozni.
- Bassza meg...! - elteszi a fegyvert, és rám néz.
Benyitnak. Mind a ketten odakapjuk a  fejünket. Mike. Felsóhajtok. Istenem, köszönöm!
- Ezt majd még befejezzük! - kacsint az ismeretlen, és kimegy az ajtón.
Fellélegzek, közben Mike már nyitja a száját. De a telefonom hangos csörgése megzavar mindkettőnket. Nem foglalkozok vele ki az, talán a sokk miatt, ezért azonnal felveszem.
- Haló? - a hangom remeg, és a sírás szélén állok.
- Louis vagyok. Hol vagy? - hallom, hogy kocsiban ül.
- Vezetés közben telefonálsz?
- Nem gondoltam, hogy felveszed a telefont. Eddig nem tetted. - a hangja éles lesz.
- Nem kötelességem veled/veletek beszélnem.
- Talán így van. De szerintem érdekel a saját biztonságod! - mondja már hangosabban.
Nem tudok visszavágni. Eszembe jut, ki volt itt az előbb, és mi történt pontosan. Egy könnycsepp végigszánt az arcomon. Szipogok párat, ami megrémíti a bent lévő Mike-ot. Leül mellém az ágyra, és a hátamat kezdi simogatni. Kezei alig érintik a bőröm, nehogy fájdalmat okozzon. Ez a kis gesztus megmelengeti a szívem.
- Victoria? - riad meg Louis a vonal másik végén. - Sírsz?
- Nem.
- Hallom.
- Figyelj Louis, nem hívnál vissza később? Most mennem kell. -  hadarom.
- Nem! Figyelj rám egy kicsit! - sóhajt. - Óriási bajban vagy. A kisebb bandák, akik uralomra vágynak, téged akarnak!
- Nem értem.
- Harry-é  vagy, ha tetszik, ha nem. Mindenkinek van gyenge pontja. Az övé te vagy!
Az agyam pörög, ahogy rájövök mi is történik velem.Visszakerülök oda, ahonnan elmenekültem. A sötétségbe. Márpedig nem, nem engedhetem, hogy ennyi szenvedés után újraéljem az egészet. Még ha valaki kegyetlenül is hiányzik egy fény nélküli világból. Így hát egyszerűen kinyomom Louis-t. Nem érdekel mit gondol, ideges-e. Basszus, még a saját védelmem sem. Lehunyom a szemem, és hagyom, hogy a könnyek végigcsorogjanak az arcomon. Egy puha kezet érzek a sajátomon. Kikukucskálok, és Mike gyöngéd, de aggódó pillantásával találkozok. Farkasszemet nézünk egymással, tekinteteink összegabalyodnak, mégsem érzek semmit. Nincs szikra, pezsgés, idegesség, liftező gyomor. Mintha a falat bámulnám. Nem olyan mint vele. Semmi se olyan már nélküle. Tudom, hogy így kellett cselekednem, ez volt a jó döntés. De akkor miért tép darabokra belülről? Egyszerű kérdésre az egyszerű válasz: Mer szeretem.

Három nappal később a kórházi reggelimet eszem. Nem is olyan rossz a kaja, mint ahogy gondoltam. Pirítós, gőzölgő citromos teával. Mikor végzek, Betty, az egyik alkalmazott viszi el a tálcát. Mielőtt kimenne rám mosolyog.
- A szülei megérkeztek. Mindjárt behívom őket, rendben? - kérdezi kedvesen.
- Oké. - motyogom.
Kimegy, maga után becsukva az ajtót. Pár másodpercig azon agyalok, hogy is fogadjam a szüleimet. Négy napja itt fekszek, de csak most vették a fáradságot arra, hogy meglátogassanak. Szégyen.
Nyitódik az ajtó, és anya dugja be a résen a vigyorgós fejét.
- Megjöttünk! - kiált apa kintről.
- Látom.. - dünnyögöm halkan.
Hangtalanul belépnek, és becsukják maguk mögött az ajtót. Anyán elegáns, egyrészes ruha van. Viola színben pompázik ami nekem csak lila, de egyszer már kioktatott, hogy az igenis viola. Oké. Most már ezt is tudom. Apán a már megszokott sötét zakó, vászonnadrág. Mindenki kiszúrja, hogy üzletvezető, el sem lehetne téveszteni. Most ezek az emberek, akik az állítólagos szüleim, leülnek mellém.
- Hogy vagy, Hercegnőm? - érdeklődik apa.
- Jobban.
- Ugye jól bánnak veled itt? - kérdez most anya.
- Igen.
- Eszel te rendesen? Le vagy fogyva. Mikor mérték a súlyod utoljára? - most apa.
- Ma délelőtt, és ugyanannyi mint két éve. - vágom rá.
Kicsit elakad a beszélgetés, de nem azért, mert apát megrázná, hogy ennyire nem ismer. Nem. Csak nincs miről csevegni. Miután a felszínes kérdez-felelet lement, jön a kínos csend. Imádom.
- Mike? Nem jött el?
- Nem, Lizával tanulnak otthon.
- Kivel?
- Hát nem is tudod? - ámuldozik anya. - Kémia kísérlet vagy micsoda, az iskolátokba.
De jó. Négy napja vagyok bent, és Mike máris kitaszított az életéből. Már látogatni se jön be. Legutoljára úgy aludtam el, hogy ő a kezemet fogta az incidensem után. És most, három napra rá, már mással tanul?! Tudom, hogy nem kötelezte el magát mellém, és semmi olyan nincs köztünk, de akkor is. Mintha a testvérem lenne, erre be se jön. Nem tudom mi van most. Mikor utoljára együtt voltunk suliba, összekaptunk, majd elütöttek. De utána bejött. Most pedig nem. A fiúkon lehetetlen eligazodni. Nem is töröm magam.
- Figyelj csak... - kezdte apa. - Visszamennénk New York-ba. Ahogy kiengednek indulunk.
Már meg sem lepődöm.
- Nekem zenei fesztiválon kell részt vennem. A következő hét vége felé.
- Akkor mi lenne, ha ti Mike-kal itt maradnátok, és a programod után repülnétek NY-ba? - veti fel anya.
- Csodás ötlet Gabriella, csodás. Így megfelel, ugye? - néz felém.
- Persze. - dünnyögöm.
- Rendben akkor mi indulunk is.
- Máris? - csúszik ki a számon.
- Igen, ha nem jöttök, akkor mi hamarabb mehetünk. - vigyorog anya.
Szerencsére hamar kimentek, így nem kaptak a dührohamomból. De könnyen lerázták a saját lányukat. Mert ugye nem volt "más választásuk". Rühellem az egészet. Az egész életemet.

A nap folyamán még sokszor hív Louis. Semelyiket sem veszem fel. Nincs miért. Aztán valamikor este tíz fele újra csörög a mobilom. Gyors rápillantok. Ismeretlen szám. Nem Louis-é. Remeg a kezem miközben bámulom a készüléket. Aztán a kíváncsiság utat tőr magának, és a kezembe veszem a telefont. Felveszem.
- Igen?
Sóhaj a vonal másik végéből.
- Jól vagy? - hallatszik egy mély, reszelős hang.
Megáll bennem az ütő. Nem hiszem el.

24.rész

Zongora

xVictoriax

Szép az élet, ha van miért/kiért élned. Most, hogy már nekem is van mihez mit hasonlítani, egyetértek az előző mondattal. Az sorsom talán megszeretett, és ilyen élettel ajándékozott amilyen most van. Bele sem merek gondolni, mi történt egy bő hónapja velem. Két-három hét volt az egész, mégis az emlékezetembe vésődött. Pontosabban a göndör fürtök, és zöld íriszek. Nem tagadom, sokat ábrándozom róla, hogy mi lenne, ha nem bandavezérként pengetné a napjait. Ebben az az egy a bökkenő, hogy ő annak született. Mindig arcon csap ez a tény, mikor elkalandoznak felé a gondolataim.

- Alszol még? - néz meleg mosollyal Mike.

- Mi? - nézek föl hirtelen. - Ja, nem dehogy!

Bekapok egy falat palacsintát. Csöndben, illedelmesen megreggelizünk a barátommal, majd leöblítjük narancslével.

- De jól esett most ez. - dőlök hátra elégedetten.

- Kér még, kisasszony? - kérdez Brenda, az új házvezetőnőnk.

- Nem, köszönöm. - utasítom vissza szépen.

Felém mosolyog, majd leszedi az asztalt és mosogatni kezd. Pár pillanatig csak nézem. Milyen lehet az ilyen embereknek az életük? Vidám? Szomorú? Esetleg színes? Vagy fakó? Unalmas? Pörgős? Annyi kérdés, amit feltennék ezzel a témával kapcsolatban. Nem vagyok az a gazdag, lenéző fajta, de kíváncsi annál inkább. Semmit nem tudok a normális emberekről. Olyanokról, akik nem pénzesek, csak hónaptól-hónapig rendesen bírják. Vagy azokról, akiknek elmaradásaik, és fejfájásaik vannak a csekkek miatt.

- Vicki!

- Bocs. - nézek vissza Mike-ra.

- Nagyon elmélkedős kedvedben vagy. - mosolyog szélesen.

- Hát igen. Úgy látszik ez egy ilyen nap. - vigyorgok vissza.

A konyhaajtón anya lép be. Egy szál köntös van rajta, de az is a legpuhább selyemből, és vakítóan pinken tündököl rajta.

- Jó reggelt Hercegnőm, Mike! - biccent felénk.

Leül a velünk szemben lévő székre, és ő is nekikezd az ételnek.

- Jól aludtatok? - kezdeményez könnyed csevegést.

- Persze. - válaszolom, és Mike is bólint hozzá.

- Helyes.

- És Ella, maga? - folytatja ezt az egész reggeli hülyeséget a barátom.

Olyan jól összemelegedtek már a szüleimmel, hogy a becenevén szólítja. Gabriella Perfect-et csakis jó barátok, családtagok szólíthatják Ellának. És lám, Mike-ot is azonnal megszívlelte. Talán titkon reméli is, hogy egyszer nem csak barátok leszünk. Ebben reménykedik mindenki ebben az óriási -már villának mondhatni- házban. Én vagyok itt az egyetlen, aki mindenki álmába beletipor. Néha rám tör ez az érzés, hogy nem vagyok normális. Itt van Mike, aki romantikus, kedves, okos, illedelmes, és még a szüleim is kedvelik. Sőt, szeret! Ellenben még mindig van egy ábrándom, ami beteljesületlen, és soha nem is fog beteljesülni. Ha Harry lemondana az életmódjáról, és utánam jönne, mint a romantikus filmekben, a karjaiba omlanék... Azonnal, gondolkodás nélkül.
- Hercegnőm?! - legyez az arcom előtt anya.
- Hm? - kapom fel a fejemet.
- Nem tudom. Úgy elbambultál... Jól vagy? - méreget.
- Persze.
Körbenézek. Olyan sok minden történt pár másodperc alatt. Brenda elmosogatott, eltörölgetett, és elhagyta a konyhát. Anya megreggelizett. Apa már a kávéját iszogatja, és laptopozik. Gondolom megint munka. Mike pedig... Hát ő elgondolkozva mered az asztallapra. Néha úgy érzem, az idő szalad, én meg csak sodródom az árral...
Az órámra pillantok.
- Menjünk Mike, ha nem akarsz elkésni. - mondom mosolyogva.
Ő engedelmesen bólint, mintha parancsoltam volna, és elkullog. Közben anya a nappaliba ül, apám mellé, és együtt nézik, összeráncolt szemöldökkel a képernyőt. Jót mulatok rajtuk, miközben az ajtóhoz megyek.

Az iskola udvarán ülünk, és Brenda elcsomagolt ebédjét esszük. A nap hétágra süt a fejünk felett, felhők alig észrevehetők az égen. Madarak ciripelnek pár méterre tőlünk, egy elég alacsony kis fán. Üvölt a csönd a kis füves-pados udvaron.
- Na, ki vele! - bökök a könyökömmel Mike-ba.
Ő csak értetlenül néz rám, én pedig lustán sóhajtok.
- Egész nap ilyen goromba voltál.
- Goromba?
- Csöndes. Szokatlanul csöndes.
- Vagyis sokat szoktam beszélni?
Már fújtatok, min egy ló, és vörös arccal nézek Mike angyali szemébe.
- Elmondod vagy sem?
- Sem.
- Jó, akkor szia! - felpattanok, és elsétálok.
Na nehogy már! Hagyjon békén mindenki. Senki, egy ember sincsen ezen a rohadt Földön, aki megértene. Becsapom magam mögött a lányvécé ajtaját, és a tükör elé állok. Letörlöm a düh könnyeit az arcomról, és 
 lemosom a lefojt sminkem. Nem teszek föl újat. Ki nézné?
 Lecsúszok a csempén, és egy darabig ülök. A méreg a testemben egyre csak nagyobb lesz, és úgy érzem meg kell ütnöm magam. Üvöltenem kell. De ez mind hülyeség, bár most jól jönne. Már tudom, mit kell csinálnom.Kilépek a vécéből, és ugyanakkora erővel csapom be, ahogy befelé jöttem. Öles léptekkel közelítem meg a zenetermet. Megáldott valaki, mert én nem lehetek olyan szerencsés, hogy nincs itt senki. Gondolkodás nélkül dobom le magam a zongora székére. Pár pillanatig a billentyűket nézem. Két fehér, egy fekete, három fehér, egy fekete... Majd elkezdem. Ahogy a zene betölti a helységet, azonnal megnyugszom.

Először csak a zongora szép dallama hallatszik, majd az én hangom keveredik vele. Mint a tangó, teljesen olyan. Értjük egymást, ki mikor mit csinál. Mint a vadászat lehetett régen. A vadásztársad előtt tudod, hogy ő mit fog csinálni, és ő, hogy te mit. Vigyáztok egymásra. Csak jó emberrel  kell lenned hozzá. Telepátia. Én vagyok így a zongorával, amit csak egy hónapja tanulok, mégis értünk egymás nyelvén.
- Mielőtt... Azt mondanád: Viszlát! - suttogom.
Lassan, érzelmesen fejezem be a zongorával is. Aztán hallgatom, ahogy az utolsó akkordot elnyeli a terem csöndje. Letörlöm az előbotorkált könnyeimet, és végigsimítok a hangszeren.
Taps zavarja meg a nyugalmamat. Odakapom a teintetem, és az igazgatót pillantom meg.
- Bocsáss meg, nem akartalak megzavarni. Azt hittem, nincs itt óra. - mosolyog rám kedvesen.
- Nincs is. Csak bejöttem kicsit. - csuklik el a hangom.
- Emlékezteti valakire ez a dal? - nyújt felém egy zsebkendőt.
Elfordítom az arcom. Talált, süllyedt.
- Elnézést, de ez szerintem magánügy.
- Igaza van. Nem akartam vallatni. - néz rám bűnbánón.
- Semmi gond. - törlöm le a szemem sarkából előtört könnyet.
Egy pillanatra elfeledkezem a környezetről, a teremről, a zongoráról, az igazgatóról... Mindenről. És egy pillanatra, egyetlen egyre -mert nekem csak ennyi adatik meg- magam elé képzelem azokat a mélyzöld íriszeket, és sötétbarna fürtöket. Az arcvonásai minden egyes szegletét, amik a retinámba vésődtek, így könnyű felidézni is. Azt a csodás gödröcskéket az arcán, a telt, rózsaszín, és puha ajkait. Ahogy az én ajkamhoz érnek...
Aztán újra a jelenben, előttem az őszülő férfi.
- Megtudhatom, hogy ezt a dalt maga írta-e? - oldalra dönti a fejét, és így olyan, mint egy kismadár.
- Igen, én írtam.
- Azt szeretném, hogy előadd az iskolánk zenei fesztiválján.
- Zenei fesztivál?
- Még nem hallott róla?
- Nem, még nem.
- Ez egy nagy lehetőség. Tudja, a tévé közvetíti majd, így az én kis diákjaimnak van esélyük arra, hogy producerek ismerjék meg a tehetségüket. Másfél órás rendezvény, a tornacsarnokban. És azt hiszem, neked nagyon lenne esélyed. Victoria Perfect, ugye? - mér végig.
- Igen. - bólintok alázatosan.
- Mit szól hozzá?
Miért is ne? A zene a mivoltom. Az éltet, a zene a drogom. Mi baj lenne abból, ha fellépnék az idejárók előtt?
- Hát... - gondolkodom. - Azt hiszem, lehet róla szó.
- Szuper! - csapja össze a ráncos kezeit, majd az ajtóhoz sétál. - Egy hét múlva lesz, de holnap a hangosbemondóba be is lesznek jelentve a részletek. Örültem, Miss. Perfect.
- Én is, Mr. Green. - bólintok, de már nem is lát.
Ledobom magam a zongora forgós székére, és pörgök pár kört. Mikor már úgy érzem elszédülök az ablakhoz megyek. Kitárom, és szellőztetem kicsit a fejem. Nem, nem gondolok rá. Mert nem tehetem meg. Az ember mindig akkor érzi, mennyire szeretett valakit, mikor attól a személytől elszakítják, vagy önmaga szakítja meg a kapcsolatukat. Sose gondoltam volna, hogy fizikai fájdalom gyötör majd. Ő pedig, talán, most egy bárban ücsörög, vagy éppen embereket gyilkol. Gondolom rajta semmi se látszik...

Haza egyedül indulok. Nem várok pár percet, hogy Mike-ot is kiengedjék matekról. Remélem ma nem is jön hozzánk. Talán megszáll majd egy hotelben. Bár erről hiába álmodozom, úgy is tudom a választ...
Mikor a kereszteződéshez érek, előveszem az iPad-em, hogy a továbbiakban zenét hallgassak. Az egyik kezemmel a zárat oldom fel, míg a másikkal a fülest bogozom ki. Zöld van. Mindenki elindul. A lábam előtt nézem a fehér-fekete zebrát, közben zenét választok. Hangos kocsi dudálásra eszmélek, felkapom a fejem és a hang irányába fordítom. De már késő. Az autó belém csapódik, és az emberek körülöttem sikítozni kezdenek. Először nem is értem miért. Nem fáj semmim. Ép bőrrel megúsztam?
Aztán a gyötrő fájdalom kezelésbe veszi a testem. Olyan erővel, hogy felsikítok. Segítség!
- Valaki hívja a mentőket! - kiált egy nő.
A kocsi elindul, otthagyva mindent, beleértve az összekuszálódott testem is. Mozdulni sem merek. Érzem, ahogy a vérem szivárog az aszfaltra, és ahogy a szívem hangosan dübörög a mellkasomban. Utoljára akkor volt ilyen hangja, mikor Harry a tónál megcsókolt. A mi tavunknál. Elmosolyodom a gondolatra, és Harryt képzelem magam mellé. A fájdalom ugyan nem múlik el, de az arcomra ostoba vigyor ül.
Mentősök ugranak ki a még mozgó járműből, egy hordággyal. Nem kérdeznek, nem vizsgálnak. Csak az egyik marad ott a tömeggel, ami közben körém gyűlt, hogy megtudja, itt van-e a hozzám tartozó. Egy fekete dzsekis, piercinges, izmos, felzselézett hajú srác lép a mentőbe mellém. A kinézete ijesztő. Szólni akarok, hogy nem ismerem, de az orvosok tűket szurkálnak belém, és monitorok csipogását is hallom. Nyugtatót is adhattak, mert a szemem magától csukódik le...

Az előző részhez összesen 3 hozzászólás érkezett. Szomorú lettem, kicsit letörtem. Nem hisztizni akarok, dehogy! Csak akkor kérlek titeket, legyetek egyértelműek! Az egyik részhez 7 komment, másikhoz 3. Hogy van ez? Mondtam, nem eszlek meg benneteket. Írjátok meg a véleményeteket! Ha nem tetszett írd oda, és ha lehet, azt is miért. Ha tetszett ugyanígy. Csak ki tudjátok fejezni magatokat! És örülök, annak a háromnak is, nem arról van szó. Csak összezavartok? Értitek, ugye?

Ismétlem: Nem hisztizek, csak megírtam a SAJÁT véleményem. Ti is írhattok, nyugodtan. Na lássuk hány rajongója van ennek a blognak...

23.rész

Megint ugyanott, ugyanúgy...

xVictoryax

Mike autója farol be elém, és kicsapódik az ajtó.

- Pattanj be! - vigyorog rám.

Még egyszer hátra nézek a házra. Styles házára. A kapu tárva nyitva, az ablakok redőnye lehúzva, síri csend honol a kertben, nem susognak a fák levelei, pedig óriási erejű szél tombol. Olyan lehangoló, elhagyatott. Szomorú. És borzalmasan veszélyes. Sóhajtok egy nagyot. Nem vagyok ide való. Soha nem is leszek.

Elfogadom Mike kinyújtott karját, és beülök mellé. Közben a tudatalattim visít, és a haját tépi. Dühöng, mert ő Harry mellett érzi jól magát. Én mégis síri csöndben, beletörődön nézem, ahogy a kocsi megmozdul, és mi elhajtunk. Minél messzebb kerülök tőle, egyre nagyobb a nyomás a mellkasomban. Elfojtom az érzést, és az elsuhanó várost nézem.

- Hova megyünk? - kérdezem rekedten.

- Gondolom nem szeretnél itt maradni.

- Nem. - vágom rá, mielőtt végiggondolnám.

- Akkor irány a repülőtér.

Ó, az a jól ismert reptér!

- Jó napot! - köszön Mike lélegzetelállító mosolyával, a kasszában álló, velem egykorú lánynak.

Vállig érő fekete haja van, mély kék szeme, és gondosan vasalt egyenruhája. Az arca most halvány rózsaszínt vesz fel, és pironkodva válaszol.

- Miben segíthetek, uram?

- Én, és a hölgy egy jegyet szeretnénk venni Németországba. - mondja udvariasan a barátom.

Mikor a lány oldalra pillant, rám, szikrázik a szeme. Én csak elvigyorodom, és közelebb húzódom Mike-hoz. Iszonyatos öröm nézni, ahogy majd' felrobban féltékenységében. Hát igen, Mike sem egy ronda srác. Én mégis másra vágyom. Hogy más legyen most itt velem. Ő.

Lehunyom a szemem egy pillanatra, és hagyom, hogy a könnyek a lelkemig folyjanak. Aztán újra a megtörhetetlen lány vagyok, akit egy ilyen eset nem visel meg. Aki nem szeret egy bűnözőt. Hát igen, kívülről így tűnhet, mert a jegyárus lány utálkozva néz utánunk. Mikor hallótávolságon kívülre kerülünk, Mike meglepetten, de örömködve néz le rám.

- Ez mi volt?

- Hát nem láttad a csaj arcát? - röhögök fel.

A nevetésem elhal, mikor rádöbbenek, hogy nem szívből csinálom. A mellkasomban az űr tovább szaggat, én pedig megadom magam. Pár könnycsepp végigszánt az arcomon, és azokat újabbak követik. A barátom közel húz magához, én pedig a vállára hajtom a fejem, megnyugvásért esedezve. Beszívom Mike illatát, és hangosabb zokogásba kezdek. Nem Harry illata. Még csak meg sem közelíti.

- Jól vagy? - kérdez kedvesen.

- Igen. - szipogok. - Csak ez nehezebb mint hittem.

A hajamat simogatja, én pedig összetörten szipogok a karjaiban. Állunk egy darabig, bár lehetetlen megmondani mennyi ideig. Az időérzékem sem a régi.

- A Berlinbe induló járat utasai, kérem szálljanak fel a gépre. A repülő 10 perc múlva indul. - tájékoztatnak minket a hangosbemondóból.

- Gyere! - fog karon Mike.

Gyorsan letörlöm a könnyeimet, és megyünk az ellenőrzőig. Ez a kapu választ el a repülő felszállójától. Két ellenőr elveszi a csomagjainkat, és átkutatják. Közben Mike-ot végigtapogatják, majd a másik, aki végzett a bőröndökkel, engem vesz kezelésbe. Kifújom a levegőt, és idegesen meredek a gépre, ami alig 20 méterre áll tőlem. És persze óriási.

Sikítozások szakítják félbe az önsajnálatomat. Hátrakapom a fejem, és Louist pillantom meg, fegyverrel a kezében. Fekete feszülős nadrág, fekete póló, és dzseki. Pont ugyanígy felszereltek vannak mögötte. Aztán pedig, még messzebb megpillantok valamit. Vagy valakit. Azonnal feltűnnek a göndör fürtök. Hátal áll nekem, mégis meg ismerem. Forgatja a fejét, mintha megérezné, hogy valaki figyeli. Körbepásztázza az aulát, miközben a csapata fele az emeleten van. Az emberek a falhoz húzódva rettegnek, még a biztonságiak is megijedtek. Szóval van egy kis híre Harry-nek. Aztán megtalál. A tekintetünk összekapcsolódik, és szinte fizikai erővel vonz magához. Lépek egyet felé, mire valaki megszólal mellettem.

- Kisasszony, a barátja már kész van, maga is tiszta, mehetnek. - mormogja mellettem az ellenőrző pali.

Nem foglalkozok vele, újabbat lépek a göndör fürtök felé. Közben ő már szinte fut, hogy beérjen. Pontosan olyan, mint akkor volt. Mikor szerelmet vallottam neki. És akkor is Németországba készültem. Milyen ironikus! Újabb lépés.

- Vicki! - kiált kétségbeesetten Mike.

Megtorpanok, és hátrakapom a fejem. Közben a szemem sarkából látom, hogy Harry is megáll, alig 10 méterre tőlem. Majd a biztonságiak lefogják, de ő még mindig lefagyva mered felém.

Mike arca ijedt, ideges. A kezét nyújtja felém, nekem pedig újra elerednek a könnyeim. Itt a választás ideje. Sötétség, cseppnyi örömökkel, szerelemmel. Vagy a fény, szomorúan, csalódottan, félig halottan.

- Nem hozzád való. - suttogja Mike, közben Styles arca mérhetetlen haragot tükröz. - Nem érdemel meg.

- Pofa be! - ordítja Harry, aki szem, és fültanúja a beszélgetésünknek.

- Nem tudja megadni neked azt, amire szükséged van. - folytatja.

- Azt mondtam kussolj! - vicsorog Syles. - Kifoglak nyírni te seggfej!

- Mondtad már egy párszor. - néz el a vállam fölött Mike. - Vicki?

És tudom, hogy már döntöttem. Visszafordulok a szerelmemhez. Lassú, óvatos léptekkel közelítem meg. Rápillantok az őt tartó biztonságiakra, akiknek kőkemény az arca, tele rettegéssel.

- Elengedjük, kisasszony? - kérdezi az egyik.

- Ne... - suttogom.

- Mi...? - kezdené Mike, de lepisszegem.

Csak mi vagyunk, újra csak mi, megint ebben az épületben. Minden figyelmem neki szentelem, ő pedig győztes mosolyt villant Mike-ra. Önelégülten emeli vissza a tekintetét rám. A két kezem közé fogom azt a gyönyörű arcát, és az ajkam az övére teszem. Szűzies csókkal búcsúzom tőle. Utoljára beletúrok a hajába, a homlokom az övéhez érintem.

- Szeretlek, mindig is foglak. - mosolygok, miközben a könnyek végigfolynak az arcomon.

Mikor rádöbben, hogy nem őt választottam, csak elköszönni jöttem, utánam akar kapni, de az őrök erősen fogják.

- Ne! - néz a szemembe. - Ne hagyj el... - könyörög.

Látom benne a kisfiút, aki összetört. Nem kapott csokis fagyit az anyukájától, pedig megérdemelte volna. Csak az a csokis fagyi, ami neki kell, elfogyott. Elengedem, és hátrálni kezdek. Egészen messze kerülök tőle, de ő még mindig lesújtva áll. A szem a lélek tükre - mondogatják páran. És Harry szemébe most az egyszer látok félelmet. Színtiszta rettegést. A bandatagok menten elájulnak, mintha rohamosan közeledne feléjük a világvége.
- Sajnálom. - ismétlem neki.
- Miért?
Értetlenkedve nézem, mire ő újra megszólal.
- Miért mész el? Miért menekülsz előlem mindig?
- Mert nem illünk össze. Nem élhetek a világodban, ahol az embereket rettegésben tartod. Nem élhetek sötétségben. - a hangom magabiztos, legbelül mégis agyonszaggatom a lelkem.
- Szeretsz... - suttogja.
- Igen, szeretlek. - halkítom le a hangom én is. - De ez nem változtat semmin.
- Megoldjuk, baby. Nem muszáj így lennie.
- De, de muszáj. - zokogok fel fájdalmasan.
A keze öntudatlanul lendül felém, hogy a karjába zárva vigasztaljon meg. De a biztonságiak nem engedik el, neki pedig nincs lélekereje vitatkozni velük. Ehelyett Louis-ra néz, ő pedig két ismeretlen srácra. Némán tanácskoznak, mint akik jó pár éve ismerik egymást. De hát ez biztosan így van, kitartó egy gyilkos bagázs. Aztán hárman araszolni kezdenek felém, mögöttem ketten mocorognak. Mintha nem venném észre! Utolsó pillantást vetek Styles-ra, megfordulok, és futok. Iszonyatos sprintbe kezdek, rángatva magam után Mike-ot. A bőröndökkel nem foglalkozva közeledünk a géphez. Hallom, ahogy Harry ordibál. Ideges és kétségbeesett a hangja, én pedig majdnem visszafordulok, hogy megnyugtassam, de Mike vonszol fel a repülőre.
- Harry! - hallom Louis kiáltását.
Kinézek az első osztály kis ablakán, és egy fekete szerkós fickót pillantok meg, pisztollyal a kezében. Ami pontosan Styles-ra irányul. És a legrémisztőbb, hogy Harry-nél is fegyver van. Sikítok, és a gép elindul. A szerelmem oldalra pillant, felém, mire az ellenfél lőni készül. Megfagy a vér az ereimben, lassított felvételben látok mindent, mint a filmekben. Egy tizedmásodperc alatt Louis veri ki a fickó kezéből a pisztolyt. És ennyi. Én a földtől 10.000 méterre vagyok, az összetört szívem-lelkem pedig lent hagytam a mélyben...

Arra ébredek, hogy valaki a vállamnál fogva ráncigál.
- Nem hagynál békén Styles? Még alszom... - motyogom azonnal.
Aztán eszembe jut minden, és azonnal éber leszek.
- Én... Bocsáss meg Mike. Csak... - dadogok össze-vissza.
Bánatosan elmosolyodik, olyan keservesen, hogy majdnem elsírom magam.
- Semmi baj Vicki, tudom, hogy nehezen leszel túl rajta. De itt vagyok, ha bármit meg szeretnél beszélni, vagy segítségre van szükséged. Ugye tudod? - ölel magához.
- Persze. - dünnyögöm a vállába.
A baráti meghatottságunknak én vetek véget, attól félve, hogy neki ez többet jelenthet mint nekem. Kínosan elvigyorodik mikor elhúzódom tőle.
- Mindjárt Berlinben vagyunk. Onnan csak pár perc taxival, és már a szüleidnél is vagyunk. - lelkesedik.
A tudatom mélyén azért biztos voltam benne, hogy azért megyünk Németországba, mert a szüleim is ott vannak. Hová máshová is mehetnék? Beletörődően sóhajtok, és kinyújtom az elgémberedett végtagjaimat. Olyan  merev vagyok mint egy fa.

És tényleg nem kellett sokat várnunk. Egy óra után már az új házunk előtt vagyunk. Először is nem nevezem az otthonomnak, mert olyanom nincs. Másodszor pedig igen, a többesszám ér. Mike, és az én szüleim régi jó barátok, és megbeszélték, hogy ő is velünk lakik egy darabig. Mennyi idő az pontosan? Nem mintha bánnám, tényleg kedvelem Mike-ot, de csak mint egy barátot. Neki pedig ez mást jelent, és ez az egyetlen zavaró tényezőnk. Mindig az utamba áll valami. Soha nem lehettek barátaim, úgy látszik, most se megy minden akadály nélkül. És ha az egyik lécet leverem, miközben ugratok? Hát igen, akkor ennyi. Elvesztek még valakit.
A szüleim -mint mindig- most sem izgatják magukat nagyon. Nem érdekli őket, hol voltam az utóbbi hónapban, csak megjegyezték, hogy remélik jól éreztem magam. Hol itt a nevelés? Megint egyedül vagyok. Apa tárgyaláson -hol máshol?. Anya vásárol -mi mást csinálna?. Mike pedig beadja a jelentkezési lapjainkat az új iskolánkba, ahol újra két hetet töltünk. Pazar.
Harry pedig... Nem tudom. Még nem érzem, hogy otthagytam volna valamit/valakit. Ez talán olyan, mint a halálesetek többsége. Egy családtagod autóbalesetben meghal. Erre te az elején el sem hiszed, nem fogod fel, hogy pontosan mi történt valójában. Aztán később meggyászolod. Majd továbblépsz. Ilyen egyszerű az egész. És én csak remélni tudom, nekem is ilyen könnyű lesz.
A mostani tervem az, hogy rendet tegyek az életemben. Elmélkedtem kicsit... mindenen. Mi az élet értelme? Miért vagyok én itt? Mi a feladatom? Csak a szokásos filozófia. Aztán a végén annyira jutottam, hogy minden egyes percet elpocsékoltam eddig. Nem csináltam semmit. Semmit, ami bárkinek is hasznos lehetne. Újra kell kezdenem, mindent az elejétől. Új iskola, új reményekkel. Hiú remények is lehetnek, viszont ha nem vágok bele, sose derül ki. Aki küzd veszthet, de aki meg sem próbál küzdeni már veszített...

Sziasztok!

Sajnálom ha rövid lett, de ebbe a részbe nem is kell más (szerintem). Elég fáradtan írtam, szóval sajnálom, ha rosszul megfogalmazott, és pocsék lett. Ezt komolyan nem érzem olyan ütősnek mint a többit. :c

A véleményekre számítok! :)