Nyelv

2015. október 9., péntek

30.rész

Egy kis idill

A fehér folyosót vörös tócsák tarkítják, ami erős kontrasztot alkot a megszokottnál. Leguggolok, és az ujjammal belenyúlok a folyékony pirosságba. Végigcsorog a tenyeremen, elérve az alkaromhoz, majd a könyökömhöz, ahonnan lecsöpög. Elborzadva ugrok félre, amikor rájövök, hogy ez vér. Na, de kinek a vére?
Felszegem a fejem, majd végignézek a jobbra elágazó folyosón. Felállok, és elindulok. De vért sehol sem látok. Zavarodottan nézek hátra, ahol szinte már nem is látszanak a fehérre meszelt falak, az élénk pirosságtól. Elfintorodom, és inkább visszafordulok. Lassan, araszolva lépkedek. Felfordul a gyomrom, a látványtól.
Nem tudom, hogy meddig megyek. Elvesztettem az időérzékemet. Valami csiklandozni kezdi a nyakamat. Valami lefolyik rólam. Odakapom a kezemet, aztán az arcomhoz emelem. Vér. Újra körbenézek. És most először, magamon is szemügyre veszem. A szemem elkerekedik, amikor meglátom a combomon a halálos sebet. Mégegyszer végigpásztázom a folyosót.
Az én vérem.

- Vicki!

Nehezen veszem a levegőt, olyan hangosan, ami már a hisztérikus kategóriába tartozik.
- Vicki! - hallom újra.
Mikor már többnyire magamhoz térek, akkor veszem észre, hogy erős karok tartják meg a testem. Aztán megérzem az illatát. Azt a jellegzetes férfias aromát, amit úgy szeretek. Jobban hozzábújok, menedéket keresve kucorodok össze az izmos mellkasán.
- Sss.. Semmi baj, itt vagyok! Biztonságban vagy - olyan lágy a hangja, amilyennek még sose hallottam - Vegyél mély levegőket!
A gyengédségétől zokogni kezdek. Abszurd, hogy mindig is erre vágytam tőle, és most sírok miatta. Talán a sokk hatása, de a könnyeim megállítatlanok. Jobban a karjaiba vesz, és elkezd ringatni, miközben egy édes dallamot dúdol a fülemnél. Minden perccel tisztábban hallom, ahogy a sírásom elhalkul. Megnyugszom. Fogalmam sincs mennyi ideig vagyok még ébren. Az idő megáll, és én éppen erre vágyom.
Aztán az öntudatlanságba merülök. De előtte még meghallom azt a szót, amit olyan rég nem hallottam tőle.
-0-
Hangos szitkozódásra ébredek. Morcosan nyitom ki a szememet, nem is érdekel a túl sok fény. Egyedül csak az, hogy Harry miért nem képes pihenni hagyni az embert. Magamba elmondom mindennek, amíg kiugrom az ágyból, és letrappolok a lépcsőn. Ahogy a konyhába érnék, már rá is zúdítanám a reggeli rossz kedvem, de aztán meglátom őt. És igen, elég szép látvány csak így fekete bokszerben, még sem ezert dermedek le.
Harry kezében serpenyő van, a pulton pedig a palacsinta hozzávalói. Köpni-nyelni nem tudok amikor felém indul.
- Jó reggelt álomszuszék! - ad puszit a homlokomra. - Felébresztettelek?
Nincs szívem igennel válaszolni, mikor ilyen jó kedvében van.
- Nem, nincs semmi baj. - zavartan nézek vissza rá. - Hát itt meg mi folyik?
Idegesen megvakarja a tarkóját. Ettől a mozdulattól pedig a kockás hasán megnyúlnak az izmok, és én nem tudok nem oda nézni közben. Kisfiúsan elmosolyodik, és az arca bal oldalán megjelenik egy gödröcske.
- Palacsintával próbálkozok. Gondoltam megleplek, de nem sikerült túl jól.
Az ablak nyitva van, de még így is érzem a füstöt.
- Ugye nem égettél fel semmit?
- Csak a palacsintát, de amúgy nem történt nagyobb baj.
Kész vagyok. Ez nem lehet Harry, biztosan nem. Palacsintát süt?! Semmi hátsó szándék nélkül? Ennél még az is hihetőbb, hogy a Földre érkeztek az ufók, és kicserélték Harryt egy földönkívülire. Igen, biztosan ez történt. Nincsen rá jobb magyarázat.
Akárhogy is, jobban tetszik ez a férfi, amilyen most, úgyhogy belemegyek a játékba. Elveszem tőle a serpenyőt, és megnézem a kikevert palacsintaalapot. Bólintok.
- Rendben, még meg lehet menteni. Kérem a lisztet!
Elégedetten nyújta át a zacskót.
- Főzz, asszony!
A szememet forgatva, de azért mosolyogva folytatom a reggelinket.
-0-
Azt hittem, hogy egy idő múlva eltűnik ez az idilli, és újra felébredek. Hogy ez csak álomban az álom volt, semmi több, csak képzelgés. De nem - vagy lehet, hogy csak még nem -, még a reggelink elfogyasztása közben is nevetgélünk. Velem szemben ül, sajnos már pólóban. Bár szerencsére úgy áll rajta a fekete pamut, mintha rá szabták volna.
- Tetszik amit látsz? - játszadozva húzza fel az egyik szemöldökét.
Fülig pirulva nézek le a tányéromra. Hát ez ciki. Lassan levágok egy kis szeletet az eperszirupos palacsintámból, és bekapom. Húzom az időt a rágással, mert tudom h választ vár.
- Hmm?
A palacsintámba motyogva válaszolok.
- Természetesen nem.
Szívből jövően kacag fel, és én élvezettel hallgatom. Mikor nevetett utoljára így? Nagy mosolyra húzom a számat, és felnézek rá.
- Nem tudod tagadni, imádsz! - kacsint újra.
Ezután belőlem tör ki a nevetés, amilyen egoista arcot vágott nemrég. Majd beáll a csend. Én pedig kivételesen nem érzem kínosnak. Egyszerűen csak kényelmes. Ha élhetek ezzel a kifejezéssel.
A csendbe burkolózva fogyasztjuk el a palacsintákat. Harry már az ötödiket fújja le tejszínhabbal. Hogy tud ennyit enni? Ezen morfondírozom amíg meg nem szólít.
- Szóval mit csináltatok tegnap Bellával?
És ennyit a kényelmesről. A mellkasomat szétszakítja a bűntudat, és a félelem. Ha Harry megtudja mi történt a plázában, a jó kedvének lőttek. És ez a tény elkeserít. Nem szeretném, hogy ez a nap véget érjen. Sose hittem volna, hogy ő tud ilyen is lenni. Édes, kedves, gondoskodó és odafigyelő. És természetesen írtózatosan sexy.
Mély levegőt veszek, és mesélni kezdek, kihagyva a rázós részeket.
- Elmentünk a plázába. El is felejtettem mondani, hogy elvittem a hitelkártyádat. Remélem nem haragszol, hogy nem kérdeztelek meg. - az asztal alatt a kezemet tördelem.
Úgy olvas bennem mint egy nyitott könyvben. Csak ne vegye észre, hogy baj van. Csak ne vegye észre, csak ne vegye észre, csak ne vegye észre. A mantrámat a hangja zavarja meg.
- Ne aggódj, semmi baj. Örülök, hogy használtad, gondolom kellett már ez a lányos kimozdulás. És szeretném, hogy a jövőben is használd ha szükséged van rá. - az arcomat vizsgálja. - Biztos minden rendben volt?
A gyomrom egy gumóvá zsugorodik, és hányingerrel küszködök. Halkan zihálok, és próbálok lenyugodni. Nem tudhat róla. Ugye? Lehet, hogy Louis máris szólt neki? Nem, nem lett volna ilyen kedve. Sőt, már nem is lenne itthon. Kifújom a benntartott levegőt.
- Igen, persze.
A bűntudat felerősödik, és már túlszárnyalja a félelmemet. Elárultam őt. De mégis miért érdekel? Ő is sokszor elárult engem. Egy belső hang a fejemben megadja a választ, Szereted.
- Megnézzünk egy filmet?
A csomó enyhül a hasamban. Témaváltás, pont erre van szükségem.
- Igen, de én választok! - ugrok fel a székemből már nyugodtabban.
A nappali felé veszem az irányt, és levágódom a CD-k előtt. Végigfuttatom a szememet a filmeken. Nem kell sokat keresgélnem, hamar megtalálom a tökéletest. Érzem, hogy Harry már mögöttem van. Szorosan mögöttem. A teste árasztja felém a forróságot, és szinte az egész világomat magába szippantja. Megremegek.
- Találtál valamit?
Felmutatom neki a lemezt. Egy régi, klasszikus sci-fi.
Elveszi tőlem, és bekapcsolja a TV-t, miközben én elhelyezkedem a nagyobb fotelben. Nem az egyszemélyesbe ültem, nem. Mellette akarok lenni, érezni az illatát, a szeretetét. Amíg csak lehet.
Mellém telepszik, én pedig az oldalához simulok. Átkarol, és az ujjaival kis köröket ír le a vállamon. Ellazulok. Egy kicsit be is hunyom a szemem, és élvezem az érintését. Aztán mindketten a képernyőre szegezzük a figyelmünket, de nem mozdulunk egymás mellől.
-0-
A film után félve keresek valami nyomot Harry szemeiben. Talán újra a régi lett? Vagy megmaradt olyannak amilyennek ma ismertertem meg? Az ajkaimat harapdálva teszem fel neki a kérdést.
- Miért vagy ma ilyen kedves velem?
- Mert máskor nem ugyanilyen? - kikerekedett szemmel kérdez vissza.
Nem hiszem el, hogy nem érzi a különbséget. Még mindig zavarodottan néz, én pedig próbálom eldönteni, hogy mi folyik itt. Ez most egy csapda? Mit akar ezzel elérni? Vagy komolyan nem tudja milyen gorombán szokott viselkedni?
- Hát nem.
Idegesen a hajába túr. És az mégis előrehullik. Reflexből megrándulok, hogy segítsek neki megigazítani, de aztán uralkodok magamon.
- Nem is tudom. - húzza el a telt ajkait. - Talán csak mert ma nem mentem be dolgozni. Szabadnapon nyugodtabb vagyok.
Mintha csak újságíró lenne, vagy irodai vezető egy vállalatnál. Túl lazán kezeli ezt. Pedig ez gyilkolás. El sem tudom képzelni milyen lehet ezt megszokni. Hogy az ember munkája az öldöklés. Pedig úgy látszik Harrynek ment.
Bólintok. Nekem még is csak jobb így.
- Na, mit szeretnél csinálni? Menjünk el vásárolni?
Láthatólag feszeng. Ezen majdnem felnevetek. Az öldöklés megszokott, de a normális élet már bonyolult. Hát, kinek mi a normális.
Vicc, hogy az előbb en is magának érthetődőnek vettem a "szakmáját". Röhej.
- Mit szolnál ha csak úgy kocsikáznák? - kérdezem. - Az megnyugtat.
- Ideges vagy?
- Nem, nem igazán. Csak kicsit hiányoznak a szüleim. Apával sokat autóztunk, már csak a munkája miatt is. - keserű a hangom miközben kimondom ezeket a szavakat. - Talán már soha többé nem látom őket.
Beáll a csend. De már nem kellemes, mint a reggelinél. Hanem nyomasztó. Harry nem néz rám, a földet bámulja. Talán bűntudata van? Harry Styles-nek? Meg jobban összeráncolom a szemöldökömet.
Aztán megtörik a varázs. Megkeresi a kulcsot, majd a zárba illeszti. A kulcs óriási zajt csap, a csend miatt körülötte.
Aztán megszólal a telefon, még zajosabbá téve a környezetet. Megugrok a hangjára. Harry gyorsan átszeli a nappalit, és felveszi az asztalról a telefonját
- Megmondtam, hogy ma ne keress Louis! - most már jobban hasonlít a régi énjéhez.
Miközben Louis beszel, ram kapja a tekintetét. Az arca egy szempillantás alatt millio érzelmet mutat. Düh, bűntudat, és szomorúság. De a haragnál megmerevedik. Aztán ahogy őt nézem, rájövök mi történik. Tudja.

2015. március 29., vasárnap

29.rész

A vásárlás veszélyei 

Harry keveset volt itthon. Mostanában sokat van távol, és mikor vissza is jön, nagyon ideges. Esténként hallom, hogy telefonon parancsokat ad ki, és néha elég hangosan. Nem kellett sokat gondolkoznom azon, mi baja lehet. A banda. Valami nincs rendben a bandával. Még mindig nagyon elítélem a szervezetet, de látom, hogy a problémák lassan felemésztik és tönkreteszik Harry-t.  Ezért segítenem kell.
Próbálok mindent elintézni, hogy ne legyen több gondja. Feltakarítok, és bevásárolok mire hazaér. Tudom, hogy nem nagy segítség, de sok kicsi sokra megy. Három napja már, hogy nem jött haza. Minden este felhív, és minden nappal később egyre idegesebben. Ma délutánra ígérte, hogy átjön, bár nem tudom mi lesz belőle.
Már mindenhol rendet raktam, és a lasagne-t is megcsináltam, de még csak dél van. Úgyhogy ráveszem magam, és beülök a forró vízzel teli kádba.
***
Éppen hogy felöltöztem, már csengetnek is. A hajam még vizes, de ez most nem nagyon érdekel. Rohanva futok le a lépcsőn, fülig érő szájjal. Harry.. Annyira hiányzott!
Kitárom az ajtót és..
- Bella? - fagy le az arcomról a mosoly.
- Szia! - ugrik a nyakamba visítva.
Szinte beesünk a házba a nagy lendülettől.
- Hát te? - kérdezem, mikor elengedett.
- Harry felhívta Niall-t, hogy nem tud jönni, de nem akart egyedül hagyni. Szóval, itt vagyok.
Kicsit elszomorodok a hírtől, ami azonnal bűntudatot kelt bennem. Hiszen örülnöm kéne, hogy végre itt van az egyetlen olyan ember, akit talán a barátnőmnek hívhatok. De képtelen vagyok. Olyan régóta nem láttam már Harry-t. Hiányzik a csókja, az ölelése, az érintése. Mindene. Mintha több ezer kilométerre lenne tőlem, pedig még mindig Los Angeles-ben tartózkodik - ha jól tudom.
Nagy sóhajjal ülök le a kanapéra. Bella pedig mellém.
- Nem örülsz nekem?
- Te is tudod, hogy ez nem igaz. Egyszerűen csak hiányzik. Érted? És aggódók, hogy valami baj történt. Hogy.. hogy a rendőrség közbeavatkozott, és már rács mögött van. Vagy ami rosszabb: lelőtték. Ugye nem eshet baja? Hiszen nagy vezető, nem? Megvédik. Igaz? - nézek rá kétségbeesetten.
Közelebb húzódik hozzám, és megölel.
- Semmi baj nem történhet. Nincs egyedül. - vigasztal.
Óvatosan visszaölelem. Így ülünk egy kicsit, amíg el nem mozdul.
- Na, de elég a szomorkodásból! Nem akarok ám ilyen gyászos hangulatot. - pattan fel. - Inkább csináljunk valami csajosat.
- Tessék? - nézek rá értetlenül. - Csajosat? Mire gondolsz?
- Egy kis vásárlás mindig feldobja az embert. - kacsint.
Már nem is emlékszem, mikor voltam utoljára a plázában. De egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy én boldogan vásárolgassak, amíg Harry életveszélyben is lehet.
- Nem is tudom. - húzom el a számat.
- Na, ne legyél már ilyen! Az én kedvemet is elrontod. Harry se akarná, hogy egész végig itt kuksolj. Ő is nyugodtabb lenne, ha kimozdulnál.
És mennyire igaza volt!
- Oké, meggyőztél. - adom meg magam.
Sikítva ugrik a nyakamba. Már megint. Úgy látszik ez a hobbija. Aztán eszembe jut valami, amitől máris elszégyellem magam.
- Öhm, Bella!
- Mi az?
- Nincs nálam pénz. - hajtom le a fejem, és idegesen harapok a számba.
- Hol a bankkártyád? - néz értetlenül.
- Nem hoztam magammal semmit.
Egy ideig mindketten csendben maradunk, én pedig minden másodperccel egyre idegesebb leszek. Sose kerültem még ilyen helyzetbe. A családom miatt egyszer se kellett pénz miatt aggódnom. Elég szokatlan helyzetbe kerültem.
- És hol van Harry-é?
- Mi? - kérdezem meglepetten. - Mármint a bankkártyája?
- Nem, a büdös zoknija. - nevet fel, majd kis idő múlva újra megszólal. - Igen, a kártyája.
- Nem! Szó sem lehet róla, hogy azzal fizetek.
- Jajj, ne csináld már! Miért nem?
- Mert az az ő pénze! - mondom határozottan. - Szó sem lehet róla!
Mikor rájött, hogy nem tud meggyőzni, megadóan bólintott.
- Jól van, akkor használjuk Niall-ét.
***
Miután megszárítottuk a hajam már indultunk is. Taxit hívtunk, és pár perc múlva már vásárolgattunk is. Ez végre az én terepem volt. Vagyis a miénk. Mert ahogy kiderült, Bella is egész ügyesen vásárolt. Sőt, elég nagy mennyiségben. Már tele volt csomaggal, és az én kezembe is az övéi voltak.
- Nézd, cipők! - kiáltozva mutat egy boltra.
Sóhajtva ingatom a fejem.
- Nem volt már elég?
Sértett arccal fordul felém.
- Milyen nő az, aki nem bír ki pár óra vásárlást?!
A pláza falán lévő, gigantikusan nagy órára mutatok.
- Hét óra van. Biztos, hogy már besötétedett. És tudod, hogy ez mit jelent.
- Hogy kora este van? - forgatja a szemét.
- Nem. Azt jelenti, hogy már otthon kéne lennünk, Bella. Niall, és Harry is nagyon mérges lesz, ha ezt megtudja. - végigfut a testemen a hideg, ha belegondolok. - Tényleg mennünk kéne.
Végszóra megcsörren a lány telefonja. Bella kikapja a zsebéből, bár a sok szatyor akadályozza a mozgásban.
- Niall? - kérdezi.
- ...
- Még a plázában, miért?
- ... - Bella kicsit megsápad, és nagyot nyel.
- Értem. Máris indulunk.
- ...
Majd megszakad a vonal. Falfehér arccal néz rám.
- Mi az?
- A mosdóba kell mennünk. Most!
És már szalad is, engem magával rángatva. A vásárolt holmit, pedig otthagyjuk a bevásárlóközpontban. Mire a vécébe érünk, már mindketten lihegünk. Bella gyorsan beterel az egyik fülkébe, és miután ő is bejött, bezárja az ajtót.
Idegesen pillantok rá.
- Mi van? Mi történt?
- Itt vannak. - suttogja remegő hanggal.
- Kik?
- Michael emberei.
És az ereimben megfagy a vér. A férfi, aki miatt annyi álmatlan éjszakám volt. Aki tönkretette a mindennapjaimat. Aki miatt eddig kellett várnom, hogy oda tudjam magam adni Harry-nek. Megerőszakolt. De mostanra már halott. Persze, hogy nem nyugodhatok meg. Mert az emberei bosszút forralnak. Harry ellen. Amihez rajtam keresztül vezet az út.
Szaggatottan kezdem venni a levegőt, a szívem őrült vágtába kezd, a kezem nyirkosodik, és elkap a hányinger.
- Vicki! Hé! - térdel le elém Bella. - Minden rendben, oké? Niall hoz segítséget, nem kell félnünk.
Próbál megnyugtatni, de hallom a hangjában a remegést. Ő is fél.
- Mit mondott Niall?
- Hogy zárkózzunk be a mosdóba, és maradjunk csendben. Sietnek Vicki. Minden rendben lesz.
Már nem tudom, hogy engem nyugtat, vagy önmagát. Szerintem mindkettő. A telefonomon nézem, ahogy a percek múlnak. Borzalmas a várakozás. Minden izmom megfeszül, várok, mikor csattan ki a bejárati ajtó, és találnak meg minket.
Nem kell sokat várnom. Hallom őket. A lábdobogásuk egyre hangosabb lesz. Közel vannak.
- Én megnézem a mosdóban, ti menjetek tovább! - hallok egy férfihangot.
Majd újabb lábdobogás, ahogy a többiek tovább haladnak. Mennyien lehetnek? Egy izzadságcsepp fut végig a homlokomon, ahogy a hangokra koncentrálok. Kivágódik az ajtó, és valaki belép. Hallom, ahogy az előttünk lévő fülkéket egyesével rúgja be. Bella remegni kezd mellettem, rázkódik a válla. Sír? Nehezen tudom elképzelni, hogy egy ilyen határozott, csintalan lány sírjon. És most mégis. A helyzetünk reménytelen.
Kivágódik a mi ajtónk, és a pasi undorító mosollyal néz ránk. De engem nem ez köt le. Hanem a bal kezében tartott fegyver.
- Madárkáim, hát végre  megvagytok! Vége a bújócskának. - és még mindig eszelősen vigyorog. - Hadd találjam ki! Te vagy Victoria - néz rám.
Lehajtom a fejem.
- Nézz rám cica!
Meg se mozdulok. Nem bírok. A sokk és a félelem lebénít.
A férfi a hajamnál fogva ránt magamhoz, és a fejbőröm égni kezd a fájdalomtól. Összeszorítom a fogam.
- Azt mondtam, nézz rám! - üvölti az arcomba.
Megrezzenek a karjai között, és lassan könnycseppek kerülnek elő a szememből. Én se bírom ki sírás nélkül.
A pisztolyt a fejemhez tartva suttog hozzám.
- Szóval te vagy Harry kurvája. Amiatt a söpredék miatt halt meg Michael, te kis ribanc! - fröcsögi gyűlölettel teli hangon, én pedig zokogni kezdek. - Először téged nyírunk ki, majd Styles-t!
A fegyvert erősebben nyomja a fejemhez, mire összeszorítom a szemem. Csak Harry-re tudok gondolni. Az esténkre, a suttogó szavaira, az érzésre mikor megölelt.
- Miattam soha többé nem lehetsz biztonságban. - gondolok vissza arra amit mondott.
Igaza volt. De, hogyha lehetne újrakezdeném? Elmennék vásárolni, miután apa hazaküldött? Ha megváltoztathatnám a múltat, megtenném? A válasz egyszerű: nem. Lehet, hogy most itt meghalok, de legalább megtudhattam milyen a szerelem. A legtöbb embernek ez sem adatik meg. Az utolsó kívánságom csak annyi, hogy Harry-nek ne essék bántódása.
Egy lövés hallatszik, és a padlóra zuhanok. Minden nagyon gyorsan történik. Erős kezek emelnek fel, és szép kék szemeket pillantok meg.
- Louis? - motyogom halkan.
A kezei gyorsan átvizsgálnak, sérülés nyomat keresve a testemen. Miután nem talált, nyugodtan lélegzik fel.
- Minden rendben. - de már el is fordul tőlem, és egy barna hajú sráchoz beszél. - Tüntesd el a holttestet, és egy szót se Harry-nek!
Holttest. Lenézek a padlóra, és a fogvatartómat pillantom meg. A vörös tócsa egyre nő körülötte. Vér. A szám elé kapom a kezem, hogy ne sírjak fel hangosan. Mintha egy horrorba csöppentem volna. Túl sok ez nekem.
Bella felé fordulok, aki mellett Niall gondterhelt arccal áll. Azt kívánom, bárcsak Harry is itt lenne, hogy a karjai köze vessem magam, és zokogjak, amíg el nem fogynak a könnyeim. De nincs itt. Így hát Louis felé nyújtom a kezem, ő pedig azonnal mellettem termed, és az ölelésébe von. Sokáig maradunk így, aztán eltolna magától, de csak jobban kapaszkodok a pólójába. Sóhajtva emel fel, és megy az ajtó felé.
- Indulunk! - szól a többieknek, és végre kilépünk a mosdóból.

2015. március 28., szombat

28.rész

Az éjszakánk

A rész +18 -as részeket tartalmaz. Csak saját felelősségre!
A kocsi hirtelen fékezett, én pedig örültem, hogy Harry erősen tartott és nem vertem be a fejem. Így is szédültem, nem volt szükségem egy balesetre.
- Menj vissza a srácért Chris!
Meglepődtem, hogy Harry visszaküld Mike-ért, ahelyett, hogy otthagyja. Sose volt emberszerető típus, nem értem, mi történt. Talán ő beverte a fejét a fékezés közben?
Chris kiszállt a kocsiból és telefonálni kezdett. Felmérni se tudtam a helyzetet, nem tudtam megbizonyosodni arról, hogy a barátom épségben hazatér, a kocsi már száguldott is tovább. Megpróbáltam nem mással foglalkozni, csakhogy végre Harry karjaiban lehetek. Érezhetem az illatát, a megfeszülő izmait körülöttem, a szívverését és hallhattam a lélegzetvételét. Még mindig szipogtam egy kicsit a sírás után, de egyre inkább lenyugodtam, és egyre fáradtabb lettem. Odanyomtam az orrom Harry mellkasához, nagyot lélegeztem, majd elernyedve a karjai között, elaludtam.
***
Ismerős helyen ébredtem. Fogalmam sincs, hogy mennyi időt töltöttem már ebben a szobában. Hogy hányszor kívántam, bárcsak el tudnék menni innen, hányszor áztattam el ezt a párnát a könnyeimmel. De most.. Most valami nagyon megváltozott. Mintha az életem 180 fokos fordulatot tett volna hirtelen. Az arcomhoz húztam a takarót, és elégedetten sóhajtottam, ahogy megéreztem Harry illatát. Tudtam, hogy nincs itt mellettem, de már az illatától is biztonságban éreztem magam. Nem telt sok időbe, amíg visszaaludtam.
***
Hallottam a szuszogását. A mellkasa a hátamhoz feszült, a keze a hasamat kezdte simogatni. Olyan jó érzés volt!
- Harry.. - sóhajtottam.
A fülemhez hümmögött, és még közelebb húzódott. Az ágyékát a fenekemnél éreztem. A szívem kihagyott egy ütemet, aztán gyors vágtába kezdett, mintha be akarná pótolni a lemaradást. A légzésem szaggatottá vált. Érezhette, hogy tetszik amit csinál, mert csöndesen kuncogni kezdett, és tovább simogatott. Próbáltam visszatartani a sóhajtásaimat, de egy mégis kiszökött az ajkaim közül, mire Harry keze feljebb merészkedett. Óvatosan végighúzta a melleimen az ujját, mire elakadt a lélegzetem.
- Csak szólj, és abbahagyom! - suttogott rekedtesen.
Megállt. A keze nem cirógatott tovább, a válaszomra várt. Az "igen"-re. És én tudtam, hogyha kimondom, megtörténik. De bíztam benne. Tudtam, hogy vigyáz rám, és nem okoz majd az elkerülhetetlennél nagyobb fájdalmat. Összeszorítottam a szemem, és válaszoltam.
- Igen.
És ő azonnal mozdult. Fölém helyezkedett, a két keze a fejem mellett, azokra támaszkodott, hogy ne nyomjon össze. Csupán egy bokszer volt rajta, rajtam pedig egy apró topp, és a fehérneműm. Egymás szemébe néztünk. Ő óvatos mosolyra húzta a száját, majd szűzies csókot nyomott a számra.
- Biztos vagy benne?
- Igen.
Megcsókolt. De ez nem olyan ártatlan volt mint az előbbi. Szinte felfalta a számat, a nyelve az enyémet hívta őrült keringőbe. Végigsimítottam a csupasz hátán, mire a számba hümmögött. Lenyúlt a combjaimhoz, és lassan végigsimította. Elszakadt a számtól, és behunyta a szemét.
- Olyan puha.. - lehelte.
A kezeimet a nyaka köré fontam, hogy közelebb húzzam magamhoz. Visszahajolt hozzám, és újra megcsókolt. A fogaival tépte az ajkaimat, én pedig csak tehetetlenül nyöszörögtem alatta. A lábaimat a csípője köré fonta, és hirtelen megéreztem.. Az ő legkeményebb testrésze, az én legpuhább részemhez nyomódott. Az alhasamban megmozdult valami, és már nem tudtam visszafogni a nyögéseimet. Csókolt tovább, már levegőt is alig kaptam. Aztán óvatosan oldalra mozdította a csípőjét, ezzel súrlódást kelte közöttünk.
- Harry! - nyögtem fel.
Rekedtes sóhajjal hajolt a fülemhez.
- Ezt újra hallani akarom..
Majd a nyelvét végighúzta a nyakamon. És körözni kezdett vele, egyre intenzívebben, én pedig elégedetten sóhajtoztam alatta. A kezemmel a göndör fürtjei köze túrtam, és óvatosan meghúztam, mire rekedtesen nyögött. Újra megmozdította a csípőjét. Én pedig nem bírtam tovább. Kívántam, végre magamban akartam tudni.
- Kérlek.. Harry!
- Kis türelmetlen - suttogta a fülemhez.
A toppom alá nyúlt, és lehúzta rólam. A szemei a mellkasomra tapadtak, engem pedig elöntött a forróság, és a pír.
- Gyönyörű vagy. - akadozott a hangja.
Válaszolni se volt időm, mivel a szája a felsőtestemre tapadt. Egymás után törtek fel belőlem a nyögések. Talán túlságosan hangos voltam, de Harry-t ezt nem nagyon zavarta. És engem sem.
 - Kérlek!
Abbahagyta a melleim nyalogatását. Lehúzta magáról a bokszert, és az ágy mellé dobta. Alig három másodperc múlva a fehérneműm is ott végezte. Megpuszilta az orrom, és összefonta a kezeinket a fejem fölött.
A következő pillanatban már magamban éreztem. Már vártam a fájdalmat. Felkészültem. Erősen szorítottam Harry kezét, szinte kapaszkodtam belé. De nem fájt. Nem éreztem azt.. amit azzal a férfival régen.
- Jól vagy?
Aprót bólintottam, és megmozdult. Istenem, milyen nagy volt! Teljesen megtöltött. Most éreztem csak igazán a közelségét. Teljesen eggyé váltunk. Minden részét éreztem magamon. Ahogy a lába súrolta az enyémet, a mellkasa az enyémhez nyomódott, a keze az enyémet szorította. Minden érintés csodálatos volt vele.
Aztán felforrósodott a helyzet. Erősebbeket lökött, és gyorsított. Elengedtem a kezét, és a vállába kapaszkodtam. Együtt nyögtünk fel, mikor belém érkezett. Teljes volt közöttünk az összhang.
A körmeimmel végigszántottam a hátán, ahogy még jobban gyorsított. Erre csak az egyre szaporodó nyögéseivel válaszolt. Éreztem, hogy a hasamban kezd valami felépülni. Valami fokonként növekszik az alhasamban, hogy aztán kiteljesedjen. Túl közel voltam. De ahogy hallottam, nem csak én.
A következő percben egyszerre élveztünk el. Legördült rólam, és mellém feküdt. Egymás mellett lihegtünk, egyikünk se mozdult. Miután lecsillapodtunk, közel húzott magához, átkarolt, és együtt aludtunk el.
***
Reggel Harry horkolása ébreszt. Kicsit forgatom a szemem, majd elmosolyodok. El se hiszem, hogy megtettük. Lefeküdtem vele. Szeretkeztünk. Egyszerűen nem tudom abbahagyni a vigyorgást. Ez.. tökéletes volt. Szeretem őt. És már nem tudom letagadni, sőt, nem is akarom.
Komótosan felkelek. Minden izmom lemerevedett, nyújtózkodok kicsit, hogy könnyítsem a mozgást. De ahogy megmozdulok, érzek valamit. Ott.. És a hasamban. Mintha még mindig bennem lenne. Vagy mintha enyhe izomlázzal szenvednék.
Lassan csoszogni kezdek Harry szekrénye felé, és kiveszek egy fekete pólót. Lassan és ügyetlenül küzdöm magamra, majd halkan kinyitom az ajtót, és becsukom magam után.
Miután leküzdtem a rettenetes akadályt - a lépcsőt -, a konyha felé tartok, hogy keressek valami harapnivalót. De ahogy kinyitom a hűtőt siralmas látvány fogad. Csak tej van benne, ami már két hete lejárt, semmi más. A hasam elégedetlen hangot ad ki. Sóhajtva megyek a vezetékes telefonhoz, és rendelek pizzát.
Magamnak egy sonkás-kukoricásat, Harrynek gombásat. Amíg a kaját várom, hozzálátok feltakarítani. Nem tudom, hogy mikor látott utoljára tisztítószereket ez a ház. Talán mielőtt leléptem.
Halkan dudorászva  kezdek takarítani. Kiviszem a szétdobált sörös dobozokat, és csikkeket. Már majdnem kész vagyok, mikor az asztal alatt, vagy hat whisky-s üveget találok. A szám elé kapom a kezemet. Szóval Harry ezzel volt elfoglalva, amíg én nem voltam itt. Rosszul vagyok a gondolattól, hogy min ment keresztül. Hogy min mentünk keresztül. Hülyeség volt elmennem. Csak mindketten szenvedtünk.
Bűntudattal öntöm ki a mosogatóba a maradék italt. Sóhajtva ülök le egy kicsit a székre.
- Kicsim?
Az ajtó irányába kapom a fejemet, és gyönyörködök a meztelenségébe. Semmilyen ruhadarab nem takarja a tökéletes testét.
- Tetszik amit látsz?
A vér elönti az arcom, attól, hogy rajtakapott.
- Gyere ide!
Még mindig nem szokott le a parancsolgatásról. És szerintem soha nem is fog. Ilyen a személyisége. De most az egyszer kivételt teszek, és engedelmeskedek neki. Lehajtott fejjel lépek elé.
- Irányításmániás. - suttogom mosolyogva.
- Óóó, igen? És nem tetszik? - incselkedik.
Levegő után kapok.
Felkap, majd a konyhapultra ültet, és a lábaim köze lép. A kezével a csípőmet tartja egy helyben, miközben dörzsölni kezdi a legérzékenyebb helyem, az ő legérzékenyebb helyével. Hangosan nyögök fel.
- Nem tetszik, hogy ezt akármikor megtehetem veled? - suttog a fülembe mély hangon, mitől kiráz a hideg.
A nyakamat kezdi csókolgatni, és akkor..
Csengetnek.
Harry hátrakapja a fejét. Azonnal megkomolyodik, és  veszélyes kifejezés ül az arcára.
- Maradj.. - kezdi, de félbeszakítom.
- Csak a pizzafutár. - ugrok le a pultról. - Majd én nyitom.
- Nem! - szól hangosabban. - Nem mész az ajtó közelébe, akárki lehet az.
- Harry, túl reagálod. - sóhajtok fel. - Bízz bennem.
Otthagyom, mielőtt akármit is mondhatna. Mikor már az ajtónál járok, akkor kiállt utánam, és hallom a  lépéseit felém.
- Azt mondtam, hogy nem!
A szememet forgatom, és kinyitom az ajtót.
A pizzafutár az.
- Jó reggelt! - szól vidáman, egy húszas éveiben járó srác.
- Szia! - mosolygok kedvesen.
A pénzért nyúlok az ajtó melletti kis asztalra. Az ő kezében a két doboz, nálam a pénz.
- Add csak, cseréljünk! - szól viccelődve.
Miután végeztem a fizetéssel, és elköszöntem, becsapom az ajtót, és Harry felé fordulok. Persze ott áll a konyhánál, még mindig teljes meztelenségében.
- Nem kéne felöltöznöd?
Még mindig haragos szemekkel néz rám.
- Naaa, ne legyél ilyen! - kérlelem.
- Mit mondtam arról, hogy rohadtul csináld azt amit mondok!? - kiabál rám. - Akárki lehetett volna! Tarthattak volna a fejedhez egy kibaszott fegyvert, és lelőhettek volna! A rohadt életbe Victorya!
Lefagy az arcomról a mosoly. Van ami sosem változik. Lehajtom a fejem, amíg Harry feltrappol a lépcsőn, és becsapja a szobája ajtaját. Még pár pillanatig egy helyben állok. Nem tudok megmozdulni, képtelen vagyok rá.
Miután magamhoz tértem a sokkból, leteszem a kaját a tévé előtti asztalra, és leülök a kanapéba. Bekapcsolom a televíziót, de csak háttérzaj gyanánt. Nem tudok arra figyelni, miről van szó, azt se tudom, milyen műsoron van, csak bámulok magam elé.
Fogalmam sincs mennyi idő után, de Harry jön le a lépcsőn, olyan arckifejezéssel, amilyet még sose láttam tőle. Bűnbánó. Kétszer akkorára kerekedik a szemem, amikor meghallom amit mondd.
- Sajnálom. - vakarja meg idegesen a tarkóját. - Én csak féltelek, érted? Utálom, hogy belerángattalak a világomba. Miattam soha többé nem lehetsz biztonságban.
Leül mellém, én pedig felé fordulok, és megvárom amíg rám néz. Imádom a tiszta, zöld szemeit. Olyan könnyű elveszni bennük..
- Miattad vagyok biztonságban.
Az ölébe telepszek, vele szembe, a lábaimat pedig a combja mellé teszem, és átkarolom a nyakát. Lassan simogatni kezdi a hátam. Sokáig ülünk így. Mondani szeretném neki, hogy szeretem. Hogy ő az életem értelme, hogy belehalnék, ha elveszíteném. De félek kimondani a szavakat. Félek a reagálásától. De muszáj tudnia.
- Harry, én..
 Nem tudom befejezni,  Félek, hogy kiakadna, hogy veszekednénk, és véget érne ez a pillanat. De mintha magától megértené a szavaimat.
- Igen. Azt hiszem én is.

Figyelem!

Sziasztok!


Mentségem nincsen, hogy miért nem írtam folytatást. Ihlet sem volt, kedvem sem volt, és kellett egy kis nyugalom. Most, így egy év elteltével, hiányzik a blogolás, és az írás. Sajnálom, hogy sokat vártatok, és mégsem történt semmi. Már nem is tudom, hogy van-e még olyan, aki várja a részeket. Ha vagytok még, drága olvasóim, kérlek titeket, kommentbe írjatok nekem, hogy tudjam, van-e még értelme tovább folytatni ezt a történetet. 
Köszönöm!:)

2014. június 15., vasárnap

27.rész

 Jó időzítés

xHarryx

- Esküszöm megölsz minket Styles. - dünnyögi mellettem Chris.
Gyilkos pillantást vetek rá.
- Néz előre! - kiált Louis.
Kikerülöm a fát, amire majdnem felkenődtünk.
- Nem kéne lassítani? - kérdi Louis.
- Nem, nem kéne.
Nem tudok rendesen a vezetésre koncentrálni, mikor már biztos vagyok benne, hogy Michael-ék már a házban vannak. Vele. Erősebben szorítom a kormányt, és elhagyom a 180-as sebességhatárt. Még belegondolni se merek mit csinálnak vele.
- Mennyi idő még?!
- Ha így haladunk. olyan 10 perc.
Gyorsítok.
- Akkor 5. - sóhajt fel Aadam.

xVictoriax

- Kész vagytok már? - förmed a csatlósaira a főnök.
- Egy pillanat.
A két kezem, már az ágyhoz kötve, a lábaimmal babrálnak még. Mikor kész vannak, alázatosan a vezér mögé sorakoznak. Ő pedig felém közelít.
- Tudod babám, elég kiszolgáltatottnak nézel így ki. - mér végig, közben megnyalja az alsó ajkát.
Az arcom kiporosodik a mérhetetlen undortól és haragtól. legszívesebben agyonrugdosnám a fickót. Az ágykeretbe támaszkodik, és fölém hajol. Elvigyorodik, és én észreveszem a sárgás fogait.
- Sokat változtál.
Elakad a lélegzetem.
- Ne. - suttogom.
- De-de kislány, a bácsi visszatért.
Felkiáltok, és vergődni kezdek alatta.
- Tűnjön el! - ordítom.
- Vicki? - kiált rémülten Mike, majd a szekrény ajtaját kezdi el ököllel verni.
- Van csodafiúd? Oh, hogy mit fog ehhez Styles szólni. - kacsint rám. - Hozzátok ki a srácot!
- Ne, hagyja békén!
Röhög, és inti az egyik csatlósát. Könyékkel betöri a gardróbom, és két kézzel benyúl a barátomért.
- Hagyjanak minket békén! - sírok fel.
Senki sem figyel rám. A szüzességem elrablója már a melleimet bámulja. Kicsit elcsúszott a dekoltázs, és néhol kikandikál a melltartóm. Rémülten sikítozok alatta. Visszajutottam oda, ahonnan elmenekültem már egyszer.
- Elszórakozhatunk, aztán majd elmondod amit tudni akarok. - dönti el.
- Ne!
- Ne bántsa! - hallatszik Mike kiáltozása a folyosóról. - Hagyja békén!
Széttépi a pólómat, ami darabokban hullik a földre. Fekete anyag, a fehér szőnyegemen. Sötétség és fény. Harry és én.
- Harry meg fog ölni. - suttogom.
Hirtelen felnéz.
- Meg fog büntetni ezért. - bólogatok.
- Sose talál meg. - kuncog.
- Biztos vagy te ebben? - hallok egy rekedtes hangot a sötét sarokból. - Mert én nem.
Ott áll. A haja kócos, a szeme sötéten villog, és ugrásra kész.
- Szállj le róla! - utasítja nyugodtan.
- Gyerünk srácok, öljétek meg! - legyint az ajtó felé, majd hozzám fordul, és a melltartóm birizgálja.
- Hagyj békén! - sikítok.
És egyszer csak lekerül rólam. Lövöldözés. Nyögések. Kiáltások. Fekszek az ágyban, és bőgök. A kezem fáj a rám nehezedett súlytól. Szerencsére a lábam nem, mert a gipsz elég kemény volt.
Csend lesz. Minden elhalkul körülöttem. Fekszek a sötétben, és várok. Várom, hogy Harry értem jöjjön. Semmi se történik. Lassan kezdek megijedni, hogy talán meghalt, hogy egy golyó eltalálta. Mike sincs sehol. Egyedül vagyok? Meghaltak, itt hagytak? Újabb könny szántja végig az arcom.
- Harry... - suttogom.
Csak a fejem rázom. Nem, nem lehet.
Újra felém kerekednek. De most sokkal gyöngédebben mint az előbb. Szinte már nem is érzem. Egyedül az illat, amit beszívok, a lehelete az orcámon emlékeztet arra, hogy igenis itt van. Szipogok párat, miközben a zöld szemekbe nézek.
- Na, meghaltál? - kérdi halkan.
- Nem.
- Mondtam. - simít végig a nyakamtól a kulcscsontomig. - Sose hagynám, hogy megöljenek.
Az ajka az enyémre simul, és szenvedélyesen forr össze. A kezem a haját szántja izgatottan, és csókolok vissza erősen. Az egyik keze a csípőmet simogatja, a másik a fejem felett, arra támaszkodik. Elmélyíti a csókot, és minden zeget, zugot már ismerten járja át újra és újra. Én pedig alatta nyögdécselek halkan, ő pedig rajtam kuncog. A két kezem elveszi a hajától, és a fejem fölé húzza, és ott tartja. Nem is lenne baj ebből, de a sérült kezem is az ő keze alatt pihen. Felszisszenek. Abbahagyja, és riadtan néz rám.
- Mi az?
Nyöszörgök egy sort.
- Victoria! - kiált. - Mi van?
- A kezem... - dünnyögöm.
Elenged. Felülök, ő pedig leszáll az ágyról. Kidüllednek a szemei, mikor meglátja a gipszem, és a kezemen a gézt, amit most átitat a vér.
- Louis! - ordít ki.
Felkocok, és belép a szobámban.
- Mi a baj?
Felém bök a fejével, mire ő is idenéz. Élesen szívja be a levegőt.
- Mi történt? - jön oda hozzám.
Mielőtt megszólalhatnék, Harry nyugodtan megszólal.
- Állj!
Louis megáll félúton, és kérdőn néz felé. Harry leveszi a fekete dzsekijét, és rám adja. Louis felnevet mögötte.
- Tudod, hogy nem próbálkoztam volna.
- Nem bízok meg senkiben sem, ha róla van szó. - morogja.
Bólint, majd megint felém indul.
- Mesélj! - ül le mellém.
Harry az ablakon néz kifele.
- Elütöttek.
- Micsoda?! - fordul hirtelen hátra.
Nyelek egyet, és Harryre nézek.
- Véletlen volt.
- Értem. - válaszol helyette Louis. - Pillanat, és kicserélem ezt a kötést.
Harry arca kemény, Louis-é pedig nyugodt. Mekkora különbség van kettejük között. Nem is értem, hogyan bírják ki egymás társaságát? Örök rejtély marad számomra.
Mikor Louis elintézi a sérülésem Harry a karjába kap, és kisasszézik a házból. Orrom a pójába fúrom, és beszívom a férfias illatát. Megfeszülnek körülöttem az izmai. Egyik kezem végigfuttatom a bicepszén, mire halkan felnyög.
- Hagyd abba, mielőtt a kocsiban baszlak meg. - dünnyögi rekedtes hangján.
Felsóhajtok a gondolatra. Ahogy a teste az enyémhez simulna, és a lehető legközelebb lenne hozzám. Lehet, hogy ez a kis különválás sokat változtatott az érzéseimen. Kívánom. Akarom. Kell nekem. Annyira szorítom magamhoz amennyire csak megy.
Mikor az autóhoz érünk, leengedi a karját, hogy leszállhassak. Hirtelen kapok utána.
- Ne.. - könyörgök.
Megremeg, majd velem ül be hátra. Elterülök a hátsóülésen, a fejem az ölébe hajtom. Elindul a kocsi. Hiányérzetem támad, mintha ottfelejtettem volna valamit. Elhesegetem a gondolatokat. De egy idő múlva visszakúsznak az elmémbe és ideges leszek. Aztán beugrik.
- Mike! - sikítom, és a kocsi lefékez.

2014. június 3., kedd

26.rész

"Élvezd az életet, amíg csak lehet"

xHarryx

A kezemben remegett a telefonom. Olyan messze volt tőlem, csak a telefon kötött össze vele, és ez fájt. Lábammal idegesen doboltam, és a válaszát vártam. De ő csak szipogott, nem szólt semmit. Viszont nem rakta le, ami már jó hírek közé tartozik. Megköszörültem a torkomat.
- Victoria...
- Igen?
- Sajnálom. - nyögöm ki.
- Mit? - suttog.
- Ezt az egészet. Hogy belekevertelek a büdös életembe.
Nyel egyet, nem szól semmit. Sóhajtok.
- Kellesz nekem. - mondom rekedtesen. - Mióta nem vagy itt egy órát is csak nagy nehezen alszom. Alig eszek, nyugtalan vagyok. A kurva életbe is, hiányzol.
Hangosan felsír, nekem pedig darabokra törik a szívem, ha van olyanom egyáltalán. Én tettem ezt vele, én változtattam ezzé. Miattam fáj neki.
- Ne, kérlek ne sírj!
- Akkor mondd meg Harry, mit tegyek?! Neked az úgy is annyira megy, parancsolgatni! - csattan fel. - Miattad majdnem megöltek három nappal ezelőtt, engem keresnek helyetted! Én leszek hulla pár héten belül, nem te!
- Sose hagynám, hogy bajod essen. - fullad el a hangom.
- Tényleg? Kórházban fekszem már vagy hat napja, és megzsarolt egy tök idegen srác veled kapcsolatban. Fegyvere volt!!! Megölt volna, ha Mike nem jön be.
A kezem szorosabbra fogja a telefont.
- Mi történt? - szűröm ki az összeszorított ajkaim közül.
- Csak hagyj békén kérlek! A temetésemre sem vagy meghívva. - majd megszakad a vonal.
Dühöm csak úgy szárnyal az egekben. A kurva életbe! Kinek volt hozzá bátorsága, hogy az én tulajdonom zaklassa?! Hozzávágom a telefont a falhoz, egy haragos kiáltás mellett. Leülök, a kezembe temetem az arcom, és agyalok. Mi a faszomért van kórházban? Ki tette ezt vele? Ki baszogatja?!
- Harry?
Felnézek és Louisal találom szembe magam.
- Mit akarsz?! - förmedek rá.
- Mi bajod van? - érdeklődik kedvesen.
- Na bazdmeg, micsoda?! Victoria ezüstálcán van kínálva azoknak a mocskoknak, mi meg nem tudjuk, hol a faszomban van! - kiáltok rá.
- Dehogynem tudjuk. - vigyorodik el.
Érdeklődve nézek fel. Haragom szertefoszlik, miközben az őszinte kék szemeibe nézek.
- Lekerestem a mobiljáról.
Felpattanok, és felveszem a bőrdzsekimet, már a cipőnél tartok mikor megkérdezem mit derített ki pontosan.
- Berlinben van, a központi kórházban. 6 napja fekszik ott, ma van a 7. És délután 18 óra körül engedik ki, a vizsgálat után.
- Sietnünk kell, mielőtt hazamegy, és megtalálják. - idegeskedem. - Add a telefonod!
A kezembe nyomja, én pedig körüzenetet írok a bandának. Utazunk Berlinbe.


xVictoriax

- Úgy látszik kisasszony, itt minden rendben van. - vigyorog az orvosom.
- Akkor haza mehetek? - csillan fel a szemem.
- Még alá kell írnia néhány papírt, olyan 10 percbe telhet, és indulhat is.
- Köszönöm!
Felhívom Mike-ot.
- Helló! - köszön.
- Szia! Képzeld, kiengedtek! Értem tudsz jönni? - hadarom lelkesen.
- De jó! Azonnal megyek. Légy jó, mindjárt ott vagyok! - teszi le boldog hangon.
A telefonra nézek és eszembe jut Harry. Elvigyorodok, miközben lecsorog egy könnycsepp az arcomon. Ő a legeslegjobb dolog ami velem történhetett, és egyben a legrosszabb. Nemsokára itt vannak értem a bélgyilkosaim, és soha többet nem láthatom. De legalább elmondhatom magamról, hogy én igenis megtaláltam a "Nagy Őt".
Becsomagolok a bőröndömbe, és indulásra készen vagyok. Pont időben dugja be a fejét az ajtón Mike.
- Kopp-kopp! Na ki gyógyult fel?
- Ez azért kicsit túlzás. - nevetek fel.
- Miért? - vág durcás képet.
Ledobom magamról a takarót. Elképed mikor meglátja a gipszbe vont lábam, és a gézbe kötözött kezem.
- Uhf, elég ronda. - húzza el a száját.
- Ja. - dünnyögöm.
Felveszi a földről a fekete bőröndömet, és kifelé baktat. Még egyszer szétnézek a szobámban. Megakad a szemem a széken, ahol az a srác ült.
- Szóval te vagy Styles madárkája.
Összerándul a gyomrom. Harry "madárkája".
- Pedig itt most mindent elmondasz, amit csak tudsz. Vagy nm lesz jó vége. Érted, virágszálam?
Igen, most már mindent értek, és itt vagyok, várom, hogy gyere.
- Jösz? - néz vissza Mike.
- Igen, persze!
Kisétálunk az ajtón. Eddig voltam biztonságban, most pedig itt vagyok én, a kis nyulacska a nagy réten, tele körülöttem köröző ragadozókkal. Ilyenkor a zsákmány félelmet érez, és menekülni kezd. De úgy is megtalálják. Ezt tanultam én Harrytől. Futni hiábavaló. Szembenézek a sorsommal, még ha a halál is vár rám a végén. Így hát félelem nélkül, olyan nagy léptekkel, ahogy mankóval tudok, átszeltem az aulát. A recepciónál aláírtam a dokumentumokat, átvettem a fájdalomcsillapítómat, megvártam amíg elmagyarázzák mit hogyan csináljak otthon. Aztán kisétáltunk a parkolóba. És ezt mind félelem nélkül tettem.
- Go a végtelenbe! - mosolyog Mike a volán mögött.
- Ahogy mondod! - vigyorgok rá vissza.
Bekapcsolja a rádiót, miközben végigszáguldunk az utakon. Éppen Imagine Dragonstól, a Demons megy. Az elején dúdolgatom, majd hangosan énekelni kezdek. Mike csak nevet, miközben letekerem az ablakot, és a hajam az arcomba csapkod.
- Mit csinálsz? - mosolyog.
- Élvezem az életet, amíg lehet.
Az arckifejezése borús lesz, és komoly.
- Ugye tudod, hogy nem fogsz meghalni? Ez csak egy csonttörés, néhány zúzódás, és egy húzódás. - sorolja az ujjain számolva a bajaimat.
- Tudom.
Másba fogok belehalni, nem ebbe. Előre is sajnálom, hogy egyedül maradsz majd. Tudom, hogy szeretsz, nem akarok fájdalmat okozni. - gondolom.
- Akkor?
- Minden napot úgy élj meg, mintha az utolsó lenne.
- És te ebben hiszel? Így cselekszel?
- Ez a mottóm. - nevetek fel.
Elmosolyodik majd velem énekel. Nem is rossz a hangja. Mondjuk, hogy is gondolhattam, hogy az? Ugyanúgy énekszakos volt, mint én.
Mikor hazaérünk, beviszi a szobámba a cuccokat, majd ágyba tuszkol. Egészen 20 óráig sürög-forog, rendel pizzát, filmet keres, betakargat, meleg teát hoz. Mintha az anyám lenne ,aki nem volt. Bár elég furcsa Mike-ra így gondolni, de azért örülök, hogy gondomat viseli.
- Köszönök mindent Mike, de most már ülj le te is!
- Biztos nem kell semmi már? - néz körbe. - Nem felejtettem el valamit?
- Biztos vagyok benne, hogy nem.
Ekkor nyikorog a bejárati ajtó. Felkapom a fejem, és rémülten a barátomra nézek.
- Nem zártad be az ajtót?! - suttogom.
- Mondtam, hogy elfelejtettem valamit!
Kikerekedik a szeme, és ijedten néz körbe. Szabálytalanul lélegzik. Kiveri a víz.
- Nyugodj meg, kérlek! Csak értem jöttek. Bújj be a szekrénybe! Gyorsan! - sürgetem.
- Mi? Nem, nem hagylak egyedül!
- Dehogynem! Kérlek, a kedvemért.
- Nem. - szögezi le.
Az ajkamat harapdálom. Nem gondoltam, hogy akkor jönnek, mikor Mike is itt van. Nem fogják életben hagyni. Nem hagyhatom, hogy miattam bántódása essék!
- Figyelj rám! - mélyen a szemébe nézek. - Nincs semmi baj. Csak búj el. Ha gondom lenne, csak sikítok, oké?
Lassan bólint.
- A gardróbodban felhívom a rendőrséget. - befut, a mobiljával együtt.
Felülök az ágyban, felkészülve mindenre. Hallom, ahogy minden szoba ajtaját betörik, hogy Bertha sikít, majd egy csattanás. És síri csend lesz. A lámpák kialusznak, az áram elmegy. Felugrok, már amennyire gyorsan tudok, és bezárom a szekrényt, ahová Mike elbújt. Visszaülök a sötétségben az ágyamra, és várom, hogy jöjjenek. Újabb szoba ajtaja puffant, pont mellettem. Már a hangjukat is hallom.
- Biztos, hogy itt van Lucas?
- 1000%
A hangjáról felismerem "Lucast" aki a kórházban is volt.
- Ezt majd még befejezzük!
Igazad volt, befejezzük. Itt a vége Lucas. Betörik az ajtóm, én pedig felnézek.
- Meg van! - kiált ki valaki.
Tágra nyitja a bejáratot. Cipők zaja lepi el a házat. Sok árnyékba bugyolált férfi jelenik meg. Az egyik sokkal magasabb mint a többi. Helyet adnak neki, és őt engedik be elsőnek. A vezér. A haja platinaszőke, egyik fele befestve feketére. Szájában, és az orrában is van egy-egy piercing. Bal fülében fültágító. Megjelenése tekintélyt parancsoló, hűvös. Pont mint Harry, csak az a különbség, hogy neki igénye is van, ellentétben ezzel.
Elém lép, én pedig lehajtom a fejem. Erre leguggol, és a mogyoróbarna szemével engem vizslat. Kiválaszt egy tincset a hajamból, és megszemléli a kicsit sötétebb árnyalatú, szőke hajamat.
- Gyönyörű vagy. - állapítja meg. - Most már értem, hogy lehetsz Styles csaja. Elszöktél?
Nem válaszolok.
- Nem tanított meg a jó modorra? Tudod virágszál, ha kérdeznek, te válaszolsz! - a hajamnál fogva rángat fel maga elé.
Az égő érzés miatt könnybe lábad a szemem. Nem, nem sírhatok! Főleg nem ezek a mocskok előtt!
- Elszöktél?
Csönd.
- Kérem a pisztolyt! - mondja nyugodt hanggal az egyik emberének.
Ő azonnal tejesíti a parancsot. A fegyvert a kezemhez érinti.
- Nem öllek meg, mert információkra van szükségem. De ha nem válaszolsz, inkább a halált kívánod. - köröz körülöttem. - Meglövöm az összes végtagodat, ha kell többször is. Addig amíg nem kezdesz el fecserészni, madárka.

Remélem érdekes rész lett! :) Várom a véleményeket! :*

2014. május 21., szerda

25.rész

Telefonok

xVictoriax

Ébren lenni jó. Tudni mi történik körülötted, kik vannak melletted. De ez a csodás dolog elhalványul, mikor a gyötrő fájdalom belém hasít. Semmi filmbeillő jelenet, ahogy a főszereplő felébred a kórházban. Emlékszem mindenre, az orvosok nem nyüzsögnek köröttem, és Harry nem ül az ágyam szélén. Semmi. Egyedül vagyok egy nagy szobában. Az egyetlen zaj, amit hallok, az a gép egyenletes csipogása.
Sóhajtok egyet, mire a tüdőm égne kezd a kíntól. Felnyögök, majd lenézek magamra. A takaró alatt egy óriási dudor. A jobb lábam, combtól, a lábujjaimig gipszelve. Csodás. A kezem merevítő kötés fedi. Gondolom zúzódás. Az oldalamon is kötés, de sokkal erősebb, alig kapok tőle levegőt. Aztán a fejemen is, homlok tájt. Tiszta kéz vagyok.
Most a szobát veszem szemügyre. Aztán a lélegzetem is eláll. Nem a kórház luxusától, amit csak azért kaptam, mert a szüleim lefizették az orvosokat. Nem. A szoba túlsó végén egy fiú ül. Az a srác. A szeme kéken ragyog, de fakó, nem közelíti meg Louis élénk színűét. Mintha köd lebegne benne. Az alsó ajkán, és a jobb szemöldökénél piercing. Oldalra zselézett haja kuszán áll, mint aki két napja nem látott tükröt. Engem bámul, a száján pimasz mosoly. Megrémiszt ez az ember. Teljesen Harry-re emlékeztet. Meg persze a bandájára.
- Ki vagy te? - húzom össze a szemem.
A hangom a kelleténél is rekedtesebb. Megközelíti Harry-ét. De nem is ez a nagy hiba, hanem az, hogy remeg, és a végén el is csuklik. Amit az ismeretlen személy észre is vesz, és még nagyobb lesz a pofáján a mosolya.
Feltápászkodik a székről, és felém tart. Kiráz a hideg, mikor már csak pár lépés választja el az ágyamtól. De nem áll meg ott, még közelebb húzódik, az oldalamhoz. Próbálok felülni, arrébb húzódni tőle, de csak még nagyobb fájdalmat okozok magamnak. Kétségbeesetten nyögök fel. Ő pedig nem zavartatja magát, leül szorosan mellém.
- Szóval te vagy Styles madárkája. - nyalja meg az alsó ajkát. - Kész csoda, hogy ilyen messzire repültél tőle. Mondd, hogy csináltad?
Ez az ember ismeri Harryt, és ez csak rosszabb így. Most már biztosan tudom, hogy veszélyes.
- Nem kötelességem válaszolni neked. - szorítom össze a számat.
Közelebb hajol. A két kezét az ágy támlájának dönti, és a fülemhez hajol.
- Pedig itt most mindent elmondasz, amit csak tudsz. Vagy nm lesz jó vége. Érted, virágszálam? - suttog.
Oldalra nézek. Pont a karját találom magam mellett. A pólója felcsúszott a vállánál, és ott egy tetkó kandikál ki. Elakad a lélegzetem, ma már másodjára, mikor meglátom mit ábrázol. Ugyanaz a kacifántos jel, mint azon az emberen, aki elakart rabolni. Köpni-nyelni nem tudok, mikor felegyenesedik.
- És most... - a zsebéből elővesz egy fegyvert, én pedig megdermedek. - Elmesélsz mindent.
Kopogtatnak az ajtón, és a srác, a kezével az orrnyergét kezdi masszírozni.
- Bassza meg...! - elteszi a fegyvert, és rám néz.
Benyitnak. Mind a ketten odakapjuk a  fejünket. Mike. Felsóhajtok. Istenem, köszönöm!
- Ezt majd még befejezzük! - kacsint az ismeretlen, és kimegy az ajtón.
Fellélegzek, közben Mike már nyitja a száját. De a telefonom hangos csörgése megzavar mindkettőnket. Nem foglalkozok vele ki az, talán a sokk miatt, ezért azonnal felveszem.
- Haló? - a hangom remeg, és a sírás szélén állok.
- Louis vagyok. Hol vagy? - hallom, hogy kocsiban ül.
- Vezetés közben telefonálsz?
- Nem gondoltam, hogy felveszed a telefont. Eddig nem tetted. - a hangja éles lesz.
- Nem kötelességem veled/veletek beszélnem.
- Talán így van. De szerintem érdekel a saját biztonságod! - mondja már hangosabban.
Nem tudok visszavágni. Eszembe jut, ki volt itt az előbb, és mi történt pontosan. Egy könnycsepp végigszánt az arcomon. Szipogok párat, ami megrémíti a bent lévő Mike-ot. Leül mellém az ágyra, és a hátamat kezdi simogatni. Kezei alig érintik a bőröm, nehogy fájdalmat okozzon. Ez a kis gesztus megmelengeti a szívem.
- Victoria? - riad meg Louis a vonal másik végén. - Sírsz?
- Nem.
- Hallom.
- Figyelj Louis, nem hívnál vissza később? Most mennem kell. -  hadarom.
- Nem! Figyelj rám egy kicsit! - sóhajt. - Óriási bajban vagy. A kisebb bandák, akik uralomra vágynak, téged akarnak!
- Nem értem.
- Harry-é  vagy, ha tetszik, ha nem. Mindenkinek van gyenge pontja. Az övé te vagy!
Az agyam pörög, ahogy rájövök mi is történik velem.Visszakerülök oda, ahonnan elmenekültem. A sötétségbe. Márpedig nem, nem engedhetem, hogy ennyi szenvedés után újraéljem az egészet. Még ha valaki kegyetlenül is hiányzik egy fény nélküli világból. Így hát egyszerűen kinyomom Louis-t. Nem érdekel mit gondol, ideges-e. Basszus, még a saját védelmem sem. Lehunyom a szemem, és hagyom, hogy a könnyek végigcsorogjanak az arcomon. Egy puha kezet érzek a sajátomon. Kikukucskálok, és Mike gyöngéd, de aggódó pillantásával találkozok. Farkasszemet nézünk egymással, tekinteteink összegabalyodnak, mégsem érzek semmit. Nincs szikra, pezsgés, idegesség, liftező gyomor. Mintha a falat bámulnám. Nem olyan mint vele. Semmi se olyan már nélküle. Tudom, hogy így kellett cselekednem, ez volt a jó döntés. De akkor miért tép darabokra belülről? Egyszerű kérdésre az egyszerű válasz: Mer szeretem.

Három nappal később a kórházi reggelimet eszem. Nem is olyan rossz a kaja, mint ahogy gondoltam. Pirítós, gőzölgő citromos teával. Mikor végzek, Betty, az egyik alkalmazott viszi el a tálcát. Mielőtt kimenne rám mosolyog.
- A szülei megérkeztek. Mindjárt behívom őket, rendben? - kérdezi kedvesen.
- Oké. - motyogom.
Kimegy, maga után becsukva az ajtót. Pár másodpercig azon agyalok, hogy is fogadjam a szüleimet. Négy napja itt fekszek, de csak most vették a fáradságot arra, hogy meglátogassanak. Szégyen.
Nyitódik az ajtó, és anya dugja be a résen a vigyorgós fejét.
- Megjöttünk! - kiált apa kintről.
- Látom.. - dünnyögöm halkan.
Hangtalanul belépnek, és becsukják maguk mögött az ajtót. Anyán elegáns, egyrészes ruha van. Viola színben pompázik ami nekem csak lila, de egyszer már kioktatott, hogy az igenis viola. Oké. Most már ezt is tudom. Apán a már megszokott sötét zakó, vászonnadrág. Mindenki kiszúrja, hogy üzletvezető, el sem lehetne téveszteni. Most ezek az emberek, akik az állítólagos szüleim, leülnek mellém.
- Hogy vagy, Hercegnőm? - érdeklődik apa.
- Jobban.
- Ugye jól bánnak veled itt? - kérdez most anya.
- Igen.
- Eszel te rendesen? Le vagy fogyva. Mikor mérték a súlyod utoljára? - most apa.
- Ma délelőtt, és ugyanannyi mint két éve. - vágom rá.
Kicsit elakad a beszélgetés, de nem azért, mert apát megrázná, hogy ennyire nem ismer. Nem. Csak nincs miről csevegni. Miután a felszínes kérdez-felelet lement, jön a kínos csend. Imádom.
- Mike? Nem jött el?
- Nem, Lizával tanulnak otthon.
- Kivel?
- Hát nem is tudod? - ámuldozik anya. - Kémia kísérlet vagy micsoda, az iskolátokba.
De jó. Négy napja vagyok bent, és Mike máris kitaszított az életéből. Már látogatni se jön be. Legutoljára úgy aludtam el, hogy ő a kezemet fogta az incidensem után. És most, három napra rá, már mással tanul?! Tudom, hogy nem kötelezte el magát mellém, és semmi olyan nincs köztünk, de akkor is. Mintha a testvérem lenne, erre be se jön. Nem tudom mi van most. Mikor utoljára együtt voltunk suliba, összekaptunk, majd elütöttek. De utána bejött. Most pedig nem. A fiúkon lehetetlen eligazodni. Nem is töröm magam.
- Figyelj csak... - kezdte apa. - Visszamennénk New York-ba. Ahogy kiengednek indulunk.
Már meg sem lepődöm.
- Nekem zenei fesztiválon kell részt vennem. A következő hét vége felé.
- Akkor mi lenne, ha ti Mike-kal itt maradnátok, és a programod után repülnétek NY-ba? - veti fel anya.
- Csodás ötlet Gabriella, csodás. Így megfelel, ugye? - néz felém.
- Persze. - dünnyögöm.
- Rendben akkor mi indulunk is.
- Máris? - csúszik ki a számon.
- Igen, ha nem jöttök, akkor mi hamarabb mehetünk. - vigyorog anya.
Szerencsére hamar kimentek, így nem kaptak a dührohamomból. De könnyen lerázták a saját lányukat. Mert ugye nem volt "más választásuk". Rühellem az egészet. Az egész életemet.

A nap folyamán még sokszor hív Louis. Semelyiket sem veszem fel. Nincs miért. Aztán valamikor este tíz fele újra csörög a mobilom. Gyors rápillantok. Ismeretlen szám. Nem Louis-é. Remeg a kezem miközben bámulom a készüléket. Aztán a kíváncsiság utat tőr magának, és a kezembe veszem a telefont. Felveszem.
- Igen?
Sóhaj a vonal másik végéből.
- Jól vagy? - hallatszik egy mély, reszelős hang.
Megáll bennem az ütő. Nem hiszem el.

2014. április 20., vasárnap

24.rész

Zongora

xVictoriax

Szép az élet, ha van miért/kiért élned. Most, hogy már nekem is van mihez mit hasonlítani, egyetértek az előző mondattal. Az sorsom talán megszeretett, és ilyen élettel ajándékozott amilyen most van. Bele sem merek gondolni, mi történt egy bő hónapja velem. Két-három hét volt az egész, mégis az emlékezetembe vésődött. Pontosabban a göndör fürtök, és zöld íriszek. Nem tagadom, sokat ábrándozom róla, hogy mi lenne, ha nem bandavezérként pengetné a napjait. Ebben az az egy a bökkenő, hogy ő annak született. Mindig arcon csap ez a tény, mikor elkalandoznak felé a gondolataim.
- Alszol még? - néz meleg mosollyal Mike.
- Mi? - nézek föl hirtelen. - Ja, nem dehogy!
Bekapok egy falat palacsintát. Csöndben, illedelmesen megreggelizünk a barátommal, majd leöblítjük narancslével.
- De jól esett most ez. - dőlök hátra elégedetten.
- Kér még, kisasszony? - kérdez Brenda, az új házvezetőnőnk.
- Nem, köszönöm. - utasítom vissza szépen.
Felém mosolyog, majd leszedi az asztalt és mosogatni kezd. Pár pillanatig csak nézem. Milyen lehet az ilyen embereknek az életük? Vidám? Szomorú? Esetleg színes? Vagy fakó? Unalmas? Pörgős? Annyi kérdés, amit feltennék ezzel a témával kapcsolatban. Nem vagyok az a gazdag, lenéző fajta, de kíváncsi annál inkább. Semmit nem tudok a normális emberekről. Olyanokról, akik nem pénzesek, csak hónaptól-hónapig rendesen bírják. Vagy azokról, akiknek elmaradásaik, és fejfájásaik vannak a csekkek miatt.
- Vicki!
- Bocs. - nézek vissza Mike-ra.
- Nagyon elmélkedős kedvedben vagy. - mosolyog szélesen.
- Hát igen. Úgy látszik ez egy ilyen nap. - vigyorgok vissza.
A konyhaajtón anya lép be. Egy szál köntös van rajta, de az is a legpuhább selyemből, és vakítóan pinken tündököl rajta.
- Jó reggelt Hercegnőm, Mike! - biccent felénk.
Leül a velünk szemben lévő székre, és ő is nekikezd az ételnek.
- Jól aludtatok? - kezdeményez könnyed csevegést.
- Persze. - válaszolom, és Mike is bólint hozzá.
- Helyes.
- És Ella, maga? - folytatja ezt az egész reggeli hülyeséget a barátom.
Olyan jól összemelegedtek már a szüleimmel, hogy a becenevén szólítja. Gabriella Perfect-et csakis jó barátok, családtagok szólíthatják Ellának. És lám, Mike-ot is azonnal megszívlelte. Talán titkon reméli is, hogy egyszer nem csak barátok leszünk. Ebben reménykedik mindenki ebben az óriási -már villának mondhatni- házban. Én vagyok itt az egyetlen, aki mindenki álmába beletipor. Néha rám tör ez az érzés, hogy nem vagyok normális. Itt van Mike, aki romantikus, kedves, okos, illedelmes, és még a szüleim is kedvelik. Sőt, szeret! Ellenben még mindig van egy ábrándom, ami beteljesületlen, és soha nem is fog beteljesülni. Ha Harry lemondana az életmódjáról, és utánam jönne, mint a romantikus filmekben, a karjaiba omlanék... Azonnal, gondolkodás nélkül.
- Hercegnőm?! - legyez az arcom előtt anya.
- Hm? - kapom fel a fejemet.
- Nem tudom. Úgy elbambultál... Jól vagy? - méreget.
- Persze.
Körbenézek. Olyan sok minden történt pár másodperc alatt. Brenda elmosogatott, eltörölgetett, és elhagyta a konyhát. Anya megreggelizett. Apa már a kávéját iszogatja, és laptopozik. Gondolom megint munka. Mike pedig... Hát ő elgondolkozva mered az asztallapra. Néha úgy érzem, az idő szalad, én meg csak sodródom az árral...
Az órámra pillantok.
- Menjünk Mike, ha nem akarsz elkésni. - mondom mosolyogva.
Ő engedelmesen bólint, mintha parancsoltam volna, és elkullog. Közben anya a nappaliba ül, apám mellé, és együtt nézik, összeráncolt szemöldökkel a képernyőt. Jót mulatok rajtuk, miközben az ajtóhoz megyek.

Az iskola udvarán ülünk, és Brenda elcsomagolt ebédjét esszük. A nap hétágra süt a fejünk felett, felhők alig észrevehetők az égen. Madarak ciripelnek pár méterre tőlünk, egy elég alacsony kis fán. Üvölt a csönd a kis füves-pados udvaron.
- Na, ki vele! - bökök a könyökömmel Mike-ba.
Ő csak értetlenül néz rám, én pedig lustán sóhajtok.
- Egész nap ilyen goromba voltál.
- Goromba?
- Csöndes. Szokatlanul csöndes.
- Vagyis sokat szoktam beszélni?
Már fújtatok, min egy ló, és vörös arccal nézek Mike angyali szemébe.
- Elmondod vagy sem?
- Sem.
- Jó, akkor szia! - felpattanok, és elsétálok.
Na nehogy már! Hagyjon békén mindenki. Senki, egy ember sincsen ezen a rohadt Földön, aki megértene. Becsapom magam mögött a lányvécé ajtaját, és a tükör elé állok. Letörlöm a düh könnyeit az arcomról, és 
 lemosom a lefojt sminkem. Nem teszek föl újat. Ki nézné?
 Lecsúszok a csempén, és egy darabig ülök. A méreg a testemben egyre csak nagyobb lesz, és úgy érzem meg kell ütnöm magam. Üvöltenem kell. De ez mind hülyeség, bár most jól jönne. Már tudom, mit kell csinálnom.Kilépek a vécéből, és ugyanakkora erővel csapom be, ahogy befelé jöttem. Öles léptekkel közelítem meg a zenetermet. Megáldott valaki, mert én nem lehetek olyan szerencsés, hogy nincs itt senki. Gondolkodás nélkül dobom le magam a zongora székére. Pár pillanatig a billentyűket nézem. Két fehér, egy fekete, három fehér, egy fekete... Majd elkezdem. Ahogy a zene betölti a helységet, azonnal megnyugszom.

Először csak a zongora szép dallama hallatszik, majd az én hangom keveredik vele. Mint a tangó, teljesen olyan. Értjük egymást, ki mikor mit csinál. Mint a vadászat lehetett régen. A vadásztársad előtt tudod, hogy ő mit fog csinálni, és ő, hogy te mit. Vigyáztok egymásra. Csak jó emberrel  kell lenned hozzá. Telepátia. Én vagyok így a zongorával, amit csak egy hónapja tanulok, mégis értünk egymás nyelvén.
- Mielőtt... Azt mondanád: Viszlát! - suttogom.
Lassan, érzelmesen fejezem be a zongorával is. Aztán hallgatom, ahogy az utolsó akkordot elnyeli a terem csöndje. Letörlöm az előbotorkált könnyeimet, és végigsimítok a hangszeren.
Taps zavarja meg a nyugalmamat. Odakapom a teintetem, és az igazgatót pillantom meg.
- Bocsáss meg, nem akartalak megzavarni. Azt hittem, nincs itt óra. - mosolyog rám kedvesen.
- Nincs is. Csak bejöttem kicsit. - csuklik el a hangom.
- Emlékezteti valakire ez a dal? - nyújt felém egy zsebkendőt.
Elfordítom az arcom. Talált, süllyedt.
- Elnézést, de ez szerintem magánügy.
- Igaza van. Nem akartam vallatni. - néz rám bűnbánón.
- Semmi gond. - törlöm le a szemem sarkából előtört könnyet.
Egy pillanatra elfeledkezem a környezetről, a teremről, a zongoráról, az igazgatóról... Mindenről. És egy pillanatra, egyetlen egyre -mert nekem csak ennyi adatik meg- magam elé képzelem azokat a mélyzöld íriszeket, és sötétbarna fürtöket. Az arcvonásai minden egyes szegletét, amik a retinámba vésődtek, így könnyű felidézni is. Azt a csodás gödröcskéket az arcán, a telt, rózsaszín, és puha ajkait. Ahogy az én ajkamhoz érnek...
Aztán újra a jelenben, előttem az őszülő férfi.
- Megtudhatom, hogy ezt a dalt maga írta-e? - oldalra dönti a fejét, és így olyan, mint egy kismadár.
- Igen, én írtam.
- Azt szeretném, hogy előadd az iskolánk zenei fesztiválján.
- Zenei fesztivál?
- Még nem hallott róla?
- Nem, még nem.
- Ez egy nagy lehetőség. Tudja, a tévé közvetíti majd, így az én kis diákjaimnak van esélyük arra, hogy producerek ismerjék meg a tehetségüket. Másfél órás rendezvény, a tornacsarnokban. És azt hiszem, neked nagyon lenne esélyed. Victoria Perfect, ugye? - mér végig.
- Igen. - bólintok alázatosan.
- Mit szól hozzá?
Miért is ne? A zene a mivoltom. Az éltet, a zene a drogom. Mi baj lenne abból, ha fellépnék az idejárók előtt?
- Hát... - gondolkodom. - Azt hiszem, lehet róla szó.
- Szuper! - csapja össze a ráncos kezeit, majd az ajtóhoz sétál. - Egy hét múlva lesz, de holnap a hangosbemondóba be is lesznek jelentve a részletek. Örültem, Miss. Perfect.
- Én is, Mr. Green. - bólintok, de már nem is lát.
Ledobom magam a zongora forgós székére, és pörgök pár kört. Mikor már úgy érzem elszédülök az ablakhoz megyek. Kitárom, és szellőztetem kicsit a fejem. Nem, nem gondolok rá. Mert nem tehetem meg. Az ember mindig akkor érzi, mennyire szeretett valakit, mikor attól a személytől elszakítják, vagy önmaga szakítja meg a kapcsolatukat. Sose gondoltam volna, hogy fizikai fájdalom gyötör majd. Ő pedig, talán, most egy bárban ücsörög, vagy éppen embereket gyilkol. Gondolom rajta semmi se látszik...

Haza egyedül indulok. Nem várok pár percet, hogy Mike-ot is kiengedjék matekról. Remélem ma nem is jön hozzánk. Talán megszáll majd egy hotelben. Bár erről hiába álmodozom, úgy is tudom a választ...
Mikor a kereszteződéshez érek, előveszem az iPad-em, hogy a továbbiakban zenét hallgassak. Az egyik kezemmel a zárat oldom fel, míg a másikkal a fülest bogozom ki. Zöld van. Mindenki elindul. A lábam előtt nézem a fehér-fekete zebrát, közben zenét választok. Hangos kocsi dudálásra eszmélek, felkapom a fejem és a hang irányába fordítom. De már késő. Az autó belém csapódik, és az emberek körülöttem sikítozni kezdenek. Először nem is értem miért. Nem fáj semmim. Ép bőrrel megúsztam?
Aztán a gyötrő fájdalom kezelésbe veszi a testem. Olyan erővel, hogy felsikítok. Segítség!
- Valaki hívja a mentőket! - kiált egy nő.
A kocsi elindul, otthagyva mindent, beleértve az összekuszálódott testem is. Mozdulni sem merek. Érzem, ahogy a vérem szivárog az aszfaltra, és ahogy a szívem hangosan dübörög a mellkasomban. Utoljára akkor volt ilyen hangja, mikor Harry a tónál megcsókolt. A mi tavunknál. Elmosolyodom a gondolatra, és Harryt képzelem magam mellé. A fájdalom ugyan nem múlik el, de az arcomra ostoba vigyor ül.
Mentősök ugranak ki a még mozgó járműből, egy hordággyal. Nem kérdeznek, nem vizsgálnak. Csak az egyik marad ott a tömeggel, ami közben körém gyűlt, hogy megtudja, itt van-e a hozzám tartozó. Egy fekete dzsekis, piercinges, izmos, felzselézett hajú srác lép a mentőbe mellém. A kinézete ijesztő. Szólni akarok, hogy nem ismerem, de az orvosok tűket szurkálnak belém, és monitorok csipogását is hallom. Nyugtatót is adhattak, mert a szemem magától csukódik le...

Az előző részhez összesen 3 hozzászólás érkezett. Szomorú lettem, kicsit letörtem. Nem hisztizni akarok, dehogy! Csak akkor kérlek titeket, legyetek egyértelműek! Az egyik részhez 7 komment, másikhoz 3. Hogy van ez? Mondtam, nem eszlek meg benneteket. Írjátok meg a véleményeteket! Ha nem tetszett írd oda, és ha lehet, azt is miért. Ha tetszett ugyanígy. Csak ki tudjátok fejezni magatokat! És örülök, annak a háromnak is, nem arról van szó. Csak összezavartok? Értitek, ugye?
Ismétlem: Nem hisztizek, csak megírtam a SAJÁT véleményem. Ti is írhattok, nyugodtan. Na lássuk hány rajongója van ennek a blognak...