Nyelv

2015. október 9., péntek

30.rész

Egy kis idill

A fehér folyosót vörös tócsák tarkítják, ami erős kontrasztot alkot a megszokottnál. Leguggolok, és az ujjammal belenyúlok a folyékony pirosságba. Végigcsorog a tenyeremen, elérve az alkaromhoz, majd a könyökömhöz, ahonnan lecsöpög. Elborzadva ugrok félre, amikor rájövök, hogy ez vér. Na, de kinek a vére?
Felszegem a fejem, majd végignézek a jobbra elágazó folyosón. Felállok, és elindulok. De vért sehol sem látok. Zavarodottan nézek hátra, ahol szinte már nem is látszanak a fehérre meszelt falak, az élénk pirosságtól. Elfintorodom, és inkább visszafordulok. Lassan, araszolva lépkedek. Felfordul a gyomrom, a látványtól.
Nem tudom, hogy meddig megyek. Elvesztettem az időérzékemet. Valami csiklandozni kezdi a nyakamat. Valami lefolyik rólam. Odakapom a kezemet, aztán az arcomhoz emelem. Vér. Újra körbenézek. És most először, magamon is szemügyre veszem. A szemem elkerekedik, amikor meglátom a combomon a halálos sebet. Mégegyszer végigpásztázom a folyosót.
Az én vérem.

- Vicki!

Nehezen veszem a levegőt, olyan hangosan, ami már a hisztérikus kategóriába tartozik.
- Vicki! - hallom újra.
Mikor már többnyire magamhoz térek, akkor veszem észre, hogy erős karok tartják meg a testem. Aztán megérzem az illatát. Azt a jellegzetes férfias aromát, amit úgy szeretek. Jobban hozzábújok, menedéket keresve kucorodok össze az izmos mellkasán.
- Sss.. Semmi baj, itt vagyok! Biztonságban vagy - olyan lágy a hangja, amilyennek még sose hallottam - Vegyél mély levegőket!
A gyengédségétől zokogni kezdek. Abszurd, hogy mindig is erre vágytam tőle, és most sírok miatta. Talán a sokk hatása, de a könnyeim megállítatlanok. Jobban a karjaiba vesz, és elkezd ringatni, miközben egy édes dallamot dúdol a fülemnél. Minden perccel tisztábban hallom, ahogy a sírásom elhalkul. Megnyugszom. Fogalmam sincs mennyi ideig vagyok még ébren. Az idő megáll, és én éppen erre vágyom.
Aztán az öntudatlanságba merülök. De előtte még meghallom azt a szót, amit olyan rég nem hallottam tőle.
-0-
Hangos szitkozódásra ébredek. Morcosan nyitom ki a szememet, nem is érdekel a túl sok fény. Egyedül csak az, hogy Harry miért nem képes pihenni hagyni az embert. Magamba elmondom mindennek, amíg kiugrom az ágyból, és letrappolok a lépcsőn. Ahogy a konyhába érnék, már rá is zúdítanám a reggeli rossz kedvem, de aztán meglátom őt. És igen, elég szép látvány csak így fekete bokszerben, még sem ezert dermedek le.
Harry kezében serpenyő van, a pulton pedig a palacsinta hozzávalói. Köpni-nyelni nem tudok amikor felém indul.
- Jó reggelt álomszuszék! - ad puszit a homlokomra. - Felébresztettelek?
Nincs szívem igennel válaszolni, mikor ilyen jó kedvében van.
- Nem, nincs semmi baj. - zavartan nézek vissza rá. - Hát itt meg mi folyik?
Idegesen megvakarja a tarkóját. Ettől a mozdulattól pedig a kockás hasán megnyúlnak az izmok, és én nem tudok nem oda nézni közben. Kisfiúsan elmosolyodik, és az arca bal oldalán megjelenik egy gödröcske.
- Palacsintával próbálkozok. Gondoltam megleplek, de nem sikerült túl jól.
Az ablak nyitva van, de még így is érzem a füstöt.
- Ugye nem égettél fel semmit?
- Csak a palacsintát, de amúgy nem történt nagyobb baj.
Kész vagyok. Ez nem lehet Harry, biztosan nem. Palacsintát süt?! Semmi hátsó szándék nélkül? Ennél még az is hihetőbb, hogy a Földre érkeztek az ufók, és kicserélték Harryt egy földönkívülire. Igen, biztosan ez történt. Nincsen rá jobb magyarázat.
Akárhogy is, jobban tetszik ez a férfi, amilyen most, úgyhogy belemegyek a játékba. Elveszem tőle a serpenyőt, és megnézem a kikevert palacsintaalapot. Bólintok.
- Rendben, még meg lehet menteni. Kérem a lisztet!
Elégedetten nyújta át a zacskót.
- Főzz, asszony!
A szememet forgatva, de azért mosolyogva folytatom a reggelinket.
-0-
Azt hittem, hogy egy idő múlva eltűnik ez az idilli, és újra felébredek. Hogy ez csak álomban az álom volt, semmi több, csak képzelgés. De nem - vagy lehet, hogy csak még nem -, még a reggelink elfogyasztása közben is nevetgélünk. Velem szemben ül, sajnos már pólóban. Bár szerencsére úgy áll rajta a fekete pamut, mintha rá szabták volna.
- Tetszik amit látsz? - játszadozva húzza fel az egyik szemöldökét.
Fülig pirulva nézek le a tányéromra. Hát ez ciki. Lassan levágok egy kis szeletet az eperszirupos palacsintámból, és bekapom. Húzom az időt a rágással, mert tudom h választ vár.
- Hmm?
A palacsintámba motyogva válaszolok.
- Természetesen nem.
Szívből jövően kacag fel, és én élvezettel hallgatom. Mikor nevetett utoljára így? Nagy mosolyra húzom a számat, és felnézek rá.
- Nem tudod tagadni, imádsz! - kacsint újra.
Ezután belőlem tör ki a nevetés, amilyen egoista arcot vágott nemrég. Majd beáll a csend. Én pedig kivételesen nem érzem kínosnak. Egyszerűen csak kényelmes. Ha élhetek ezzel a kifejezéssel.
A csendbe burkolózva fogyasztjuk el a palacsintákat. Harry már az ötödiket fújja le tejszínhabbal. Hogy tud ennyit enni? Ezen morfondírozom amíg meg nem szólít.
- Szóval mit csináltatok tegnap Bellával?
És ennyit a kényelmesről. A mellkasomat szétszakítja a bűntudat, és a félelem. Ha Harry megtudja mi történt a plázában, a jó kedvének lőttek. És ez a tény elkeserít. Nem szeretném, hogy ez a nap véget érjen. Sose hittem volna, hogy ő tud ilyen is lenni. Édes, kedves, gondoskodó és odafigyelő. És természetesen írtózatosan sexy.
Mély levegőt veszek, és mesélni kezdek, kihagyva a rázós részeket.
- Elmentünk a plázába. El is felejtettem mondani, hogy elvittem a hitelkártyádat. Remélem nem haragszol, hogy nem kérdeztelek meg. - az asztal alatt a kezemet tördelem.
Úgy olvas bennem mint egy nyitott könyvben. Csak ne vegye észre, hogy baj van. Csak ne vegye észre, csak ne vegye észre, csak ne vegye észre. A mantrámat a hangja zavarja meg.
- Ne aggódj, semmi baj. Örülök, hogy használtad, gondolom kellett már ez a lányos kimozdulás. És szeretném, hogy a jövőben is használd ha szükséged van rá. - az arcomat vizsgálja. - Biztos minden rendben volt?
A gyomrom egy gumóvá zsugorodik, és hányingerrel küszködök. Halkan zihálok, és próbálok lenyugodni. Nem tudhat róla. Ugye? Lehet, hogy Louis máris szólt neki? Nem, nem lett volna ilyen kedve. Sőt, már nem is lenne itthon. Kifújom a benntartott levegőt.
- Igen, persze.
A bűntudat felerősödik, és már túlszárnyalja a félelmemet. Elárultam őt. De mégis miért érdekel? Ő is sokszor elárult engem. Egy belső hang a fejemben megadja a választ, Szereted.
- Megnézzünk egy filmet?
A csomó enyhül a hasamban. Témaváltás, pont erre van szükségem.
- Igen, de én választok! - ugrok fel a székemből már nyugodtabban.
A nappali felé veszem az irányt, és levágódom a CD-k előtt. Végigfuttatom a szememet a filmeken. Nem kell sokat keresgélnem, hamar megtalálom a tökéletest. Érzem, hogy Harry már mögöttem van. Szorosan mögöttem. A teste árasztja felém a forróságot, és szinte az egész világomat magába szippantja. Megremegek.
- Találtál valamit?
Felmutatom neki a lemezt. Egy régi, klasszikus sci-fi.
Elveszi tőlem, és bekapcsolja a TV-t, miközben én elhelyezkedem a nagyobb fotelben. Nem az egyszemélyesbe ültem, nem. Mellette akarok lenni, érezni az illatát, a szeretetét. Amíg csak lehet.
Mellém telepszik, én pedig az oldalához simulok. Átkarol, és az ujjaival kis köröket ír le a vállamon. Ellazulok. Egy kicsit be is hunyom a szemem, és élvezem az érintését. Aztán mindketten a képernyőre szegezzük a figyelmünket, de nem mozdulunk egymás mellől.
-0-
A film után félve keresek valami nyomot Harry szemeiben. Talán újra a régi lett? Vagy megmaradt olyannak amilyennek ma ismertertem meg? Az ajkaimat harapdálva teszem fel neki a kérdést.
- Miért vagy ma ilyen kedves velem?
- Mert máskor nem ugyanilyen? - kikerekedett szemmel kérdez vissza.
Nem hiszem el, hogy nem érzi a különbséget. Még mindig zavarodottan néz, én pedig próbálom eldönteni, hogy mi folyik itt. Ez most egy csapda? Mit akar ezzel elérni? Vagy komolyan nem tudja milyen gorombán szokott viselkedni?
- Hát nem.
Idegesen a hajába túr. És az mégis előrehullik. Reflexből megrándulok, hogy segítsek neki megigazítani, de aztán uralkodok magamon.
- Nem is tudom. - húzza el a telt ajkait. - Talán csak mert ma nem mentem be dolgozni. Szabadnapon nyugodtabb vagyok.
Mintha csak újságíró lenne, vagy irodai vezető egy vállalatnál. Túl lazán kezeli ezt. Pedig ez gyilkolás. El sem tudom képzelni milyen lehet ezt megszokni. Hogy az ember munkája az öldöklés. Pedig úgy látszik Harrynek ment.
Bólintok. Nekem még is csak jobb így.
- Na, mit szeretnél csinálni? Menjünk el vásárolni?
Láthatólag feszeng. Ezen majdnem felnevetek. Az öldöklés megszokott, de a normális élet már bonyolult. Hát, kinek mi a normális.
Vicc, hogy az előbb en is magának érthetődőnek vettem a "szakmáját". Röhej.
- Mit szolnál ha csak úgy kocsikáznák? - kérdezem. - Az megnyugtat.
- Ideges vagy?
- Nem, nem igazán. Csak kicsit hiányoznak a szüleim. Apával sokat autóztunk, már csak a munkája miatt is. - keserű a hangom miközben kimondom ezeket a szavakat. - Talán már soha többé nem látom őket.
Beáll a csend. De már nem kellemes, mint a reggelinél. Hanem nyomasztó. Harry nem néz rám, a földet bámulja. Talán bűntudata van? Harry Styles-nek? Meg jobban összeráncolom a szemöldökömet.
Aztán megtörik a varázs. Megkeresi a kulcsot, majd a zárba illeszti. A kulcs óriási zajt csap, a csend miatt körülötte.
Aztán megszólal a telefon, még zajosabbá téve a környezetet. Megugrok a hangjára. Harry gyorsan átszeli a nappalit, és felveszi az asztalról a telefonját
- Megmondtam, hogy ma ne keress Louis! - most már jobban hasonlít a régi énjéhez.
Miközben Louis beszel, ram kapja a tekintetét. Az arca egy szempillantás alatt millio érzelmet mutat. Düh, bűntudat, és szomorúság. De a haragnál megmerevedik. Aztán ahogy őt nézem, rájövök mi történik. Tudja.

3 megjegyzés:

  1. kicsit sokat kellett várni erre a részre. de megérte. Harry irtó aranyos volt ,de sajnos a végére megtudta,hogy mi történt az előző részben.
    kíváncsi vagyok,hogy mi lesz. siess a következővel
    imádom a blogod

    VálaszTörlés
  2. sziaa! tegnap kezdtem el olvasni a blogod es mara mar vegeztem vele es itt tartok:( hogy egyszer csak nem tudok tovabblapozni szomoru:/ de segit ha sietsz a kovetkezovel kosziiii❤️☺️

    VálaszTörlés