20. rész

Collecting your jar of hearts

xVictoriax

Elkezdtem magamra folyatni a forró vizet, és érezem, hogy a görcsös izmaim engednek. A dühöm ami átvette az irányítást a cselekedeteim fölött, most csillapodni kezd. Nem gondolkozok, a fejem kiürül, és csak a forró gőz az, ami érdekel. Ahogy száll körülöttem fehér füstként, majd hirtelen eltűnik, felszívódik. Aztán újjáéled, és kezdi előröl. Behunyom a szemem és élvezem a magányt. Minden embernek van egy olyan helye/cselekedete ahol kikapcsolódik egy fárasztó nap után. Például alvás előtt, bebugyolálva a paplanba. Vagy zene közben, esetleg sportnál. Hát nálam ez a fürdés. Ahogy a meleg víz végigfolyik a testemen nedves csíkot hagyva maga után. A cseresznyeillat a levegőben a tusfürdőm miatt. Az egyedüllét.
Egy sóhaj közben megmosakodok. A hajam elég megviselt már, így azt is kisikálom. Sajnos balzsamot nem találtam, pedig mindig szoktam használni. Fancsali képpel szállok ki a kádból, és magamra tekerem a törölközőmet. Felöltözés előtt megmosom a fogam, és fésülködni kezdek. Közben dudorászok egy kicsit, hiszen annyira hiányzik már az éneklés!
Kicsapódik a fürdő ajtaja, én pedig ugrok egyet ijedtemben. Ennyit a relaxációról. A hang irányába kapom a fejem. Hát nem rá számítottam. Azt hittem Harry dühös tekintetével találom majd szembe magam, de óriásit tévedtem. Még jobban körém tekerem a törölközőt, úgy, hogy már nem érzem a vérkeringésem. De nem zavar, csak reménykedek, hogy nem fog lecsúszni rólam.
- Louis, kifelé! - suttogom rémülten.
Az arca kissé vöröses, és a fejét nem képes a testemre irányítani. Ehelyett a falat bámulja mellettem, és tágra nyitja a szemeit. Még ő retteg? Hisz' én vagyok pucéran egy törölköző alatt!
- Bocsáss meg, már itt sem vagyok! - mentegetőzik, és kimegy.
Nagyot sóhajtva verem a fejem a tükörbe. Ennél rosszabb már nem is lehetne! Elraboltak, vagyis nem, mert én jöttem. Akkor előröl... Becsaptak, bezárva tartanak, molesztálnak. És az esélyeim száma? Hát egyenlőek a nullával.
Azért furcsállom, hogy nem bámult meg. Harry biztosan ezt tette volna. És hát Louis nem olyan mint Styles? Neki dolgozik, valamiben hasonlítaniuk kell!
Legközelebb felöltözve lépek be a hálóba. Rajtam Harry bő pólója, és az alsóneműm van. El kéne már mennem vásárolni. Nincs egy rongyom se, és én ezt nem szoktam meg. Mindig mindenem megvolt, és most még önbecsülésem sincsen! Hát gratulálhatsz magadnak Styles!
Louis idegesen dobolt a lábával, és a tarkóját vakargatta. Azt hallottam, hogy a srácok akkor csinálják ezt amikor feszültek. Louis az lenne?
- Mi a baj? - kérdezem kedvesen.
Ő csak szomorúan a szemembe néz. Megbánást és egy kis félelmet is felfedezek a rikító kék szemeiben.
- Te még nem is sejted, hogy megírtam magamnak a halálos ítéletem!
- Mi? Louis, nem lehetne elmagyarázni mi bajod van?! - próbálok meleg hangot megütni, de nem nagyon tudom magam visszafogni. - Harry-vel van valami?
Még a gondolattól is borsódzik a hátam. Hogy valahol, egy sötét sikátorban fekszik a halállal küszködve. Ahogy a vére alakot formáz a teste körül, és a ruháját is beáztatja. A mindig csillogó zöld szemei most fakultak, és a messzeségbe merednek.
Olyan élesen rajzolódik ki előttem a rémkép, hogy akaratom ellenére is könnyes lesz a szemem.
- Louis! - fakadok ki.
- Nem, Harry-nek semmi baja. Ellentétben velem. - motyog az orra alatt.
Kicsit megnyugszom, és próbálom kitörölni a képet, ami az emlékezetembe vésődött. Nem halt meg. Nem sérült meg. Semmi baja. Sőt, bármelyik perben beléphet ezen az ajtón. Ajkaimat egy sóhaj hagyja el, de olyan halk, hogy Louis szerintem meg sem hallotta. Ő még mindig magával lelkizik a sarokban. Az arcát nem látom, mert a tenyerébe temette.
- Mi a baj? - kérdezem meg ugyanazt, már vagy negyedszerre.
- Harry ki fog nyírni. - nyögi.
- Miért? - rémülök meg.
Most már nem is Halott Harryt látom, hanem Gyilkos Harryt, ahogy a barátja fölé magasodik pisztollyal a kezében. És meghúzza a ravaszt. Megrezzenek, ugyanis a fegyver hangját színtisztán hallottam. A múltkorit tényleg soha sem felejtem el.
- Mert láttalak egy szál törölközőben. - néz rám úgy, mint egy idiótára, akinek mindent a szájába kell rágni.
Még mindig értetlenül meredek a szemeibe.
- Igen, kicsit frusztrált helyzet volt, de mi köze ehhez Harry-hez?
- Mi van veled te nő? - teszi fel a költői kérdést. - Hát nem is érted mi folyik itt? Harry-hez tartozol, az övé vagy. És ha bárki hozzád ér úgy, vagy csak lát olyan helyzetben, Harry kiadja a parancsot.
Két dolog ragadta el a figyelmem. Az első a tulajdonná nyilvánítás. Mintha egy tárgy lennék, akit ide-oda dobálhatnak. Dühös leszek azért mert becsapott, veszélybe kevert, és még a tulajdonának mer képzelni. De a kíváncsiság felülkerekedik rajtam, és elillan a dühöm.
- Milyen parancs? - faggatózok.
- Megölik. Rosszabbik esetben megkínozzák.
- Nem értem. Miért az a rosszabbik eset, ha megkínoznak. Nem a halálra gondoltál?
- Victoria, szerinted? Megölnek. Simán fejbe lőnek egy pisztollyal. Gyors halál, nincs fájdalom. És most képzeld el, ahogy Harry halálra ver az egyik raktárban.
Olyan hétköznapian beszélnek erről, hogy mindig feláll a szőr a hátamon. Hidegvérű gyilkosok. Akik ártatlan embereket ölnek meg, lányokat erőszakolnak, és fogva tartanak. Könnyes lesz a szemem, de nem a haragtól, hanem az emléktől. Mióta Harry-vel vagyok nem álmodtam a történtekről, sőt eszembe sem jutott. Mostanáig.
Feltápászkodok a parkettáról, és kifelé indulok. Nem szeretnék előtte sírni, kimutatni a gyengeségem. Lassan fogom meg a kilincset, és markolom erősen. A hideg fém találkozik a még melegtől izzó tenyeremmel. Mély levegő után kilépek a szobából.
- Victoria! - kiált még rám.
Kelletlenül fordulok vissza. A sírhatnékommal harcolok, miközben Louist bámulom.
- Nem mondok neki semmit. - biztosítom.
- Köszönöm. - suttogja, miközben rácsukom az ajtót.
Akaratlanul is végigfolynak a sós cseppek az arcomon. Mezítláb osonok le a lépcsőn, és megyek be az első helységbe amit találok. Lecsúszok a falon, és zokogni kezdek. Nem fogom vissza magam, hangos vagyok, és csak remélni tudom, hogy Louis nem hallja föntről.
Eszembe jut min is gondolkoztam fürdés közben. Régen nem énekeltem már semmit, pedig mennyire imádom! Talán amiatt, hogy nem járok zeneiskolába. Istenem, mit gondolhatnak a tanárok! És Mike...

Letörlöm a könnyeket, és halkan dúdolni kezdek. Közben Harry-re gondolok. Kettőnkre, hogy mi mennyire nem illünk össze. Hogy milyen hülye voltam, hogy azt hittem, talán egyszer megváltozik. Miattam. De nem. Ő mindig is az a bandavezér lesz, aki embereknek árt, és szíveket tör össze. Beleértve az enyémet is. Miért nem vagyok Németországban? A tökéletes életemmel? A nagy kertel a ház előtt, medencével és koktéllal? Úgy, hogy oda megyek ahová csak akarok az országon belül?
Hangosabban éneklek, és már nem érdekel mit hall, és hisz a fent ücsörgő fiú. A saját kis, tönkrement életemmel foglalkozok. Egy buborékban érzem magam az éneklésnél, ahol senki sem bánthat. Ahova senki sem léphet be rajtam kívül.
- And who do you think you are? Running 'round leaving scars. Collecting your jar of hearts, and love apart. /Mit gondolsz magadról? Ki vagy te? Akármerre mész emberek sérülnek meg. Összegyűjtöd a törött szívüket és darabokra téped a szerelmes reményüket./
Behunyom a szemem, és az utolsó akkordokat suttogva folytatom. A fejem a térdeim közé hajtom, és nézem, ahogy a könnyeim lecsöpögnek a padlóra. Halkan szipogok, és újra eléneklem azokat a mondatokat, amik igazak Harry-re. (And who do you think you are? Running 'round leaving scars. Collecting your jar of hearts, and love apart. /fordítás föntebb!/)

xHarryx

A vendégszoba ajtaja előtt állok, és az ajtónak támasztom a fejem. Hallgatom, ahogy a lágy hangja körbetáncolja a házat. Azt is észreveszem, hogy néhol szabálytalanul veszi a levegőt és szipog. Sírna? Akaratom ellenére feszülök meg, és nyúlok a kilincsért. De pár mondat megállít. (Mit gondolsz magadról? Ki vagy te? Akármerre mész emberek sérülnek meg. Összegyűjtöd a törött szívüket és darabokra téped a szerelmes reményüket.)

Szóval ilyen vagyok. Ezt eddig is tudtam, nem volt titok, hogy hány embert bántottam már, de valamiért fáj, hogy ezt ő is így gondolja. Leülök az ajtó elé, és hallgatom ahogy ismét elkezdi a számot.

Mikor hangosan zokog fel, nem tudok mit kezdeni az ösztöneimmel, feltépem az ajtót. Meggyötörten nézem, ahogy a sarokba húzódva remeg. Nagy, lassú lépteimmel közelítem meg. Nem gondolkozok azon, hogyan is nyugtassam meg. Csak az ölembe húzom, és a falnak döntöm a hátam, miközben az övét simogatom. Erősen csimpaszkodik a nyakamba, mintha bármelyik pillanatba felállnék és eltolnám magamtól. A fejét a vállamba fúrja, és próbál egyenletesen lélegezni. A nyakát kezdem csókolgatni, a megnyugvásáért könyörögve. Valamennyire én győzök, mert nem sír tovább, de a szíve őrült vágtába kezd. Önelégülten elmosolyodom a tudatól, hogy én vagyok rá ilyen hatással.

- Harry... - nyöszörgi, mikor a kulcscsontjához érek.

- Mmm...

- Louis még itt van.

- Rég elment, Kicsim. - kuncogok a nyakába, mire libabőrös lesz.

Percekig csak egymásba burkolózva ülünk. Istenem, mennyire hiányzott már ez! És örülök, hogy ő is hiányolt engem.

Nem szeretek magamnak hazudozni, így kénytelen-kelletlen bevallom, hogy megpuhított. A nagy Harry Styles-t gyengévé tette egy lány. Tiszta égés.

De több nem is lehet köztünk. Még éjszakai kalandok sem, hiszen szűz, és ha én veszem el ezt tőle, az enyém marad. Csak erre vágyok, hogy feltétel nélkül magaménak tudhassam. Megtenném, mert tudom, hogy nem ellenkezne, de csak még nagyobb veszélybe kerülne mellettem. Már őt keresik, mert azt hiszik a gyenge pontommá vált. És tényleg az lenne?

- Kicsim, komolyan gondoltad azt, amit énekeltél? - nézek mélyen a szemeibe.

Helló everybody!

Bocsánat, ha a fordításba hibát találtok. Próbáltam szó szerint, hogy megértsétek. Remélem sikerült! Victoriának olyan az énekhangja, mint a videóba (Christina Perri).

Nem tudom ismételni, hogy aki olvassa a blogot, az csatlakozzon a csoportba!

És aki már tag, az iratkozzon is fel! :P

A folytatás 4 hozzászólás és ÖSSZESEN 6 pipa után érkezik! ;)

19. rész

Február 2.

xVictoriax

A kihalt New York-i utcákon senki sem mászkál. Igen, estefelé nem valami biztonságos a város. Többször raboltak már el lányokat, hogy megerőszakolják őket. Sok ilyen esetet ismerek már, anyám is elégszer figyelmeztetett. És az ilyen emberek háromnegyede nem szokott előkerülni. Soha többé. De most túlságosan is dühös vagyok ahhoz, hogy ez zavarjon. Már megint költözünk. Alighogy ideértünk, sőt, még kis sem pakoltam! Az első napom a 8. osztályban is elmaradt. Milyenek ezek a szülők? Egyáltalán minek vállaltak gyereket, ha nincs is rá idejük?

Pufogva indulok el egy poros, sötét mellékutcán. Nem vagyok az a plázacica, finnyás, díva, de most engem is nagyon zavar a kosz. Undorító, hogy ilyen dzsuvás ez a város. A felhőkarcoló méretű házak kivilágítva, de ahogy haladok előre, egyre kevesebb fényt találok. Úgy látszik nem a belvárosban vagyok már. Ijedten fordulok hátra. Hogy találok vissza? A telefonomat is otthon felejtettem. Nagyot sóhajtva indulok visszafelé, remélve, hogy emlékszem még milyen fények alatt jutottam el idáig.
Nem tudom mióta sétálok, de egyre sötétebb lesz. A nagy épületek vagy hatszorosan lecsökkentek, és a hely a házak között is kevesebb lett. Szinte egymásra építették őket. Azonnal rájöttem, hogy ez a nyomornegyed. És az, hogy a kocsik -ahol voltak egyáltalán- lerobbantak voltak, csak alátámasztotta a feltételezésem. Tudtam, hogy semmi keresnivalóm ezen a környéken. Így hát lefordultam jobbra, bár nem tudtam merre vezet. Bárcsak a főútba torkolna! Onnan nem lenne nehéz hazatalálnom.
Fél óra gyaloglás után a lábaim felmondták a szolgálatot. Leültem egy padra, hogy kipihenjem magam egy kicsit. Sokáig lehettem ott, de az is lehet, hogy csak pár másodperc volt. Arra eszméltem, hogy valaki egy ronggyal befogja az orrom. És a másik pillanatban már dőltem is oldalra.

- Shh, semmi baj! - ringat valaki a karjában. - Semmi baj! - ismételgeti.
Lassan egyenletes lett a levegővételem, de a szívem még mindig vad ütemet diktált. Utáltam ezt az álmot. Mindig visszatér az az éjszaka emléke. Mikor életem legrosszabb hibáját követtem el: eljöttem otthonról. Sose csinálhatom vissza, mindig selejt maradok. Nem leszek a régi a sokk után. Csak 14 voltam, mégis sikerült megbirkóznom ezzel az egésszel. Vagyis mindenki így látta. Viszont én tudom, hogy van egy mély sebem. És hiába van bekötözve, nem fog begyógyulni.
Pár könnycsepp végigszaladt a riadt arcomon, az emlékek hatására. Harry szorosabban ölelt magához, és a hajamba puszilt. Hiába éreztem magam most biztonságban, ha akkor nem így volt. Nem volt ott velem ő. Nem volt velem Harry. És bár tudom, hogy valójában egy bandavezér, aki embereket öl, mégis menedéket adnak a karjai.
Szépen lassan lenyugodtam. Nem siettetett, csak ült velem az ágyon az este közepén.
- Nézz rám kincsem! - suttogja.
Utoljára a mellkasába fúrom a fejem, és beszívom az illatát, majd felnézek rá. A szemem még mindig könnyáztatta, az arcommal együtt. És a szívem még mindig hevesen dübörög a mellkasomban.
- Mit álmodtál? - duruzsol.
Mélyen az íriszembe mered, mintha ő maga olvasná ki belőlem a választ. Homlokát az enyémnek dönti. Hirtelen elfelejtem, hogy mérges vagyok rá. Nem, ez nem igaz. Sose haragudtam rá. Inkább csalódtam. Igen, szóval el is feledkeztem arról, hogy nagyot csalódtam benne. Még arról sem vettem tudomást, ami február 2.-án történt. Mert megjegyeztem a dátumot, mikor elvették a szüzességem. Szerintem minden lány ezt csinálja. De talán az én helyzetem másmilyen.
- Kérdeztem valamit! - lesz egy árnyalattal keményebb a hangja.
- Sajnálom, elkalandoztam. - mentegetőzöm remegő hanggal.
Egy fáradt sóhaj hagyja el a rózsaszín ajkit.
- Felébresztettelek? - kérdem bűntudatosan.
- Ja. Eléggé megijesztettél. Az éjszaka közepén sikítozol. Már rohantam a fegyveremért, hogy kinyírjam a betörőt, de aztán rájöttem, hogy csak rémálmod van. - nevet a reggeli rekedted hangjával.
- Sajnálom.
Már másodjára kérek bocsánatot tőle. Ezt tán nem fordítva kéne? Hisz' én vagyok a megbántott. Vagyis voltam.
- Mit álmodtál? - tér vissza az eredeti témánkra.
Nincs kedvem elmondani neki a rémséges történetem. Csak fölöslegesen idegesítené fel magát, ami aztán rajtam csattanna, vagy más ártatlan emberen. A dühkezelő problémáival nem tudok mit kezdeni. Szerintem ezzel a negatív tulajdonságával született. Vagy ez csak a későbbiekben ragadt rá? Akárhogy is, nekem nem tetszik a "rosszabbik" oldala. De mi van, ha nincs neki másik? Ha nincs is "jó" oldala, és nincs is rá szüksége?
Fáradt sóhaj helyett, lemondót kapok tőle. Ez repít vissza a valóságba. Mostanában kissé sokat kalandozom más világokban. Mert talán a jelen, nem egy Hawaii-i paradicsom.
- Nem mondod el, igaz?
Megrázom a fejem, egyetértésképpen vele. A hirtelen fáradság rám tör, és már bújnék is vissza a pihe-puha ágyba aludni.
- Jó, rendben aludjunk. - adja meg magát. - De...
Gondolhattam volna, hogy ennyivel nem úszom meg.
- ... erre még visszatérünk!
Befektet maga mellé, és szépen betakargat. Majd a selymes ajakival egy hosszú puszit nyom a homlokomra.
- Aludj nyugodtan. Itt senki sem bánthat...

Ébredésem okozója, most egy hangos széknyikorgás volt. Aztán valaki hangosan szitkozódni kezdett. De nem is emiatt dermedtem le. A hang ismeretlen személyhez tartozott. Biztos, hogy soha nem hallottam még életemben. Akaratlanul is eszembe juttatta a betörőmet, aki megzavart fürdés közben. Beleremegtem az emlékbe, ami örökre az agyamba vésődött. Pont úgy, mint február 2.-a.
Féltem kinyitni a szememet. ezért hát alvást tettettem. Ha eddig sem ért hozzám, akkor most sem fog. Addig pedig Harry is előkerül majd. Várjunk csak! Hol van Harry? Itt hagyott? Megint?
Jobban magába kerít a rettegés. Nincs aki megvédjen az idegentől, bármit is akar tőlem.
Hangosan megcsörrent egy telefon, mire én kissé megugrottam a paplan alatt. Csak remélni tudtam, hogy nem vette észre. Aztán az idegesítő hang, amit a mobilja adott ki elhallgat. És ő kezd beszélni.
- ......
- Nem, semmi sem történt. Még mindig alszik.
- ......
- Persze Harry. Mikor végeztek?
Hát.. uhh. Na most meglepődtem. Hirtelen pattantak ki a szemeim, és néztem körbe. A tekintetem az idegen akadt meg, aki nem is volt annyira ismeretlen. Emlékszem rá, ott volt Harry-vel, mikor megtámadtak. Ő vitt le az emeletről. A nevére is emlékeznem kéne, de valahogy nem ugrik be. Hát nem valami jó a memóriám.
- Jó, tévedtem, mégsem alszik. - kuncog a telefonba.
A srácnak világosabb barna haja van, mint Harrynek. A szeme szikrázó kék, és az arca nyugodtságot, lazaságot tükröz. Már tudom, hogy bandatag, pont úgy, mint Harry. A pólója fehér, minta nélküli, és dzseki van rajta. Azon lepődöm meg, hogy hasonlít Harryéhez. Nem, pont ugyanolyan!
- .....
- Egy pillanat.
Megindul felém, markában a telefon. Leguggol az ágy széléhez, hogy egy vonalba kerüljenek az arcaink.
- Veled szeretne beszélni! - suttogja, és felém nyújtja a mobilt.
Remegő kezekkel veszem el tőle, és emelem a fülemhez.
- Igen? - motyogom halkan.
- Jó reggelt kincsem! Gondolom találkoztál Louis-sal. Remélem nem bánod, csak féltelek egyedül hagyni. Tudom a múltkori eset eléggé megviselt téged. - mondja törődéssel a hangjában.
Ó tényleg! Louis a neve.
- Köszönöm. - mondom, még mindig halkan.
- Nincs mit kincsem. - nevet fel.
Én is felkuncogok a csilingelő hahotázásán. Annyira édes, ahogy a rekedt hangja keveredik a nevetésével.
- Meddig maradsz távol?
- Nem lesz semmi baj, ott van Lou. Bízz bennem! Senki nem bánt majd.
- Nem is azért kérdeztem.
De amint az utolsó mondat elhagyja a számat, pír szökik az arcomra. Louis előttem térdel, és várja, hogy vége legyen a beszélgetésnek. Próbál úgy tenni mintha nem hallgatózna, de tudom, hogy hegyezi a fülét. És az csak bizonyítja, hogy elmosolyodik, mikor elpirulok.
- Akkor mi a baj? - kérdezi Harry összezavarodottan.
- Nem fontos. - motyogom.
- Ha kérdezek te válaszolsz! Ez így működik. Szerintem elégszer említettem már. - fenyegetőzik.
Mély levegőt veszek, mert tudom, hogy nem menekülök a válasz elől. Istenem, miért kell egyfolytában fecsegnem? Ha nem lett volna fél perccel ezelőtt szófosásom, most nem tartanék itt!
- Ha most azonnal nem mondod el, hogy mi a bajod, én esküszöm...
- Mit csinálsz? - kérdezek vissza nagyképűen.
Louis arca megkeményedik a szavaim hallatán. Szóval így állunk. Még senki nem beszélt így, a hőn szeretett bandavezérükkel? Diadalmas mosolyt villantok az előttem térdeplő fiúra. Ő csak meglepetten mered rám, de egy kis helyen megtörik a maszkja, és ott dühöt vélek felfedezni. Tényleg ennyire tiszteli Harryt? Egy sorozatgyilkost?
- Most azonnal megyek, és meglátogatom a kis osztálytársad. - gúnyolódik.
A levegő is megfagy körülöttem. A kezeim újra remegni kezdenek, és a szívem még gyorsabb ütemet diktál a mellkasomban. Nem bánthatja ugye? Nem tenné meg. Ennyire nem utálhat.
Keresgélek valamit, ami megállítja a tervében. Már vagy 20 perce egyikünk sem szól a telefonba. Előttem Mike arca lebeg. Aztán bevillan, mire a "Mike illúzióm" elmosolyodik, mintha gondolatolvasó lenne. És én visszavigyorgok.
- Nem tudod hol lakik. - mondom végre magabiztosan.
- És szerinted mennyi időmbe fog telni, amíg kiderítem merre van? - hallom a hangján, hogy mosolyog.
Nagyot nyelek, és már tudom, hogy kudarcot vallottam ellene. Miért van ez így mindig? Miért nyerhet mindenben? És én miért szenvedek vereséget ellene? Lehunyom a szemem, és kinyögöm azt, ami mindig bennem motoszkál mikor nincs mellettem.
- Hiányzol. - motyogom borzalmasan halkan.
- Nem hallottam, megismételnéd?
- Elmondtam, a többi legyen a te bajod. - háborogtam, szerintem jogosan.
Louis kezébe vágom a telefont, és nagy lendülettel célba veszem a fürdőt. Nem is gondolkozok mikor magamra zárom az ajtót. Mi van ha Louis bejönne? Hisz' minden férfi ugyanolyan. Azok is, akik február 2.-án bántottak. Senki sem különb. Semelyik hím nemű. Harry sem.

Sziasztok!

Először is nagyon köszönöm a visszajelzéseket! =) Nem is tudjátok milyen jól esnek. Így tudom, hogy van kinek írnom. És tudom, hogy az előző részben az a 7 komment határ elég soknak számít. De hát nem is képzeltem, hogy meglesz. Erre.. Woáá! Nehezen, lassan, de akkor is! Úristen egy részhez 7 hozzászólás!!! Kicsit őrültnek tűnhetek, de hát egyesek ilyennek szeretnek! ;)

A feliratkozókat még mindig sok szeretettel várom!

És ne feledjétek, itt a csoport is : KATT

A kövi részt 5 hozzászólás és ÖSSZESEN 10 pipa után hozom, szóval hajrá csajszik! :*

18. rész

Depresszió 

xVictoriax

Két nap telt el azóta. Azóta, amióta rájöttem, ki is valójában az az ember, akibe visszavonzhatatlanul beleszerettem. A napokban Harry nem volt itt, nem is jelentkezett. Ennek azért örülök, nem kellett félnem tőle, rettegnem, mikor esik nekem. És volt időm gondolkozni is. Talán többet a kelleténél.

Ugyanoda lyukadtam ki, mint mindig. Hogy ilyen embert nem kéne szeretni. Ő nem az a szőke herceg, akiről álmodoztam. Aki vacsorázni visz, elegáns éttermekbe, jobban meg szeretne ismerni. Aztán bemutatna a szüleinek, és én az enyémeknek. Két-három hónap múlva elutaznánk együtt, egy öt csillagos szállodába, valami szigeten (esetleg a Bahamákon), ahol majd a naplementében, a tenger előtt letérdel, és megkéri a kezem. És megint sikerült elkalandoznom. Mert ez velem, soha nem történik majd meg. Minden férfi ugyanolyan, ugyanazt akarja. Kivéve persze, ha nem maffiózó, embegyilkoló, fenyegető barom.

Szóval ebben a két napban végiggondoltam az egészet. A taxitól, az ittléttől. Minden apró részére emlékszem, mindet fel is elevenítettem. Minden mondatot, amit a fülembe sutyorgott, amik mind hazugságok voltak. Keserűen vigyorogtam az össze emléktöredéken. Kivéve egyen. A repteres elmélkedésnél, sikeresen elbőgtem magam. Nem nevezhető hisztinek, csak pár könnycsepp, ami némán fojt végig az arcomon, ajkaimon, s nyakamon.

Miután elgondolkoztam, mi is történhetett hirtelen, őszintén nem jutottam el sehová sem. Nem tudom, mi ez a hirtelen váltás, hogy mi is történik most. Az egyik pillanatban szeretnek, fontos vagyok, gyönyörű. A másikban egy rab, akit egy gyilkos rabolt el. Bár ez nem teljesen igaz, hiszen én jöttem vele. Sokszor gondolom azt, hogy életem legrosszabb döntése volt. De azt is tudom, hogy a fele kamu. Egyszerű hazugság. Mert én meghalnék nélküle. Nem bírnám ki, a gyönyörű látványa nélkül, ahogy idegességében az alsó ajkát harapdálja. Mégsem tudom azt mondani, hogy ez volt a legeslegjobb döntés.

Csak fekszek az ágyban, és nézek ki a fejemből. Minden nap arra eszmélek, hogy egyszer világos van, máskor sötét, esetleg hajnal, alkonyat. Hol van Harry? Vajon kit/kiket gyilkol éppen? Ki az új áldozata, akit könyörtelenül tipor el? Rejtély, csakúgy mint ő.

Nem eszek, nem iszok, nem csinálok semmit. Azt hiszem három napja fürödtem utoljára. El sem merem képzelni, hogyan nézhetek ki. De ki nézi? Harry nincsen itt, más meg úgy sem jön. Könnyű lenne lelépni innen. Vagyis ezt gondolnám, ha nem tudnám, hogy riasztós a ház. Ahogy kilépnék a bejárati ajtón Harry-nek jelezne a telefonja. Semmi esélyem ellene, és az ereje ellen. Minden neki kedvez.

A harmadik nap, erős fényre ébredek. Már délfelé járhatunk. Nem zavartatom magam, mint mindig, most is a plafont bámulom. Kiskoromban mindig azzal játszottam, hogy nem gondolok semmire. Majd a végén rájöttem, hogy arra gondolok, hogy nem akarok gondolkozni semmin. Aztán csak próbálkoztam, s próbálkoztam. Hát semmi... Most mégis megy. Az ember csak bambul, majd egyszer besötétedik alszik, és ez kezdődik újból. Én is várom, a mostani nap végét, ugyanúgy, mint az előbbieknek.
De egyszer csak nyílik, és csapódik a bejárati ajtó. Ezt követik a nyújtott, lusta, nagy léptek a lépcsőn, felfelé haladva. Bárhol felismerném ezt a járásmódot. Visszafojtott lélegzettel várom, hogy rám törje az ajtót, ki tudja milyen állapotban. Kattognak a fogaskerekeim, mit csináljak? Elbújni nincs idő, és nem hiszem, hogy lenne erőm felkelni. Az éhenhalás, és a kiszáradás szélén állok, de nem zavar. Eddig se zavart, nem most fogom elkezdeni.
Kócos haj, fáradt, karikás, kissé világos zöld írisz, szakadt dzseki, és poros, fehér póló. Gondolom megerőltető lehet pár embert fejbe lőni. Vagy éppen bankot rabolni, esetleg rendőrök elől menekülni.
- Te meg, hogy nézel ki?! - kel ki magából teljesen.
Tudom, hogy nem lehetek fényes állapotban, de azért héé, nem lehet ilyen rossz. Vagy mégis? Igaz, oké, lehet.
- Ezt... - kezdek bele, de nem tudok megszólalni.
A szám ráncos, kiszáradt, mint egy falevél. A nyelvem, életemben először nem nedves. A torkom tüzel, semmit sem vagyok képes mondani. Pedig azt akartam válaszolni, hogy ezt pont ő mondja? Aki úgy néz ki, mintha egy hétig túlélőtáborban lett volna?
- Mi a szart csináltál?! - üvöltözik.
A fejemet rázom válaszul. Sírni akarok miatta, amiatt, hogy emlékeztet rá. Minden közös pillanatunkra. Csupán annyival, hogy itt áll az ágyam előtt. Talán dühös, ingerült, de még így is dübörög a szívem. De nem tudok, nem tudok sírni. Mintha a könnycsatornáim feladták volna a szolgálatot. Mintha cseppnyi folyadék se lenne a szervezetemben.
- A kurva életbe is! Három napig hagylak egyedül, és ezt csinálod?! Magadnál vagy?!!
Lerángatja rólam a lepedőt, és eláll a lélegzete. Ajkait harapdálja, míg a szemei elkerekednek. Tudom, mi a baj. Hisz' hány napja is nem ettem? Nem is számolom már... Biztos úgy nézek ki, mint egy anorexiás őrült. Bár az ő pólója, amit viselek elég hosszú, hogy eltakarja a még rondább kinézetű mellkasom és hasam, a lábaim még így is észrevehetők.
- Istenem.. - suttogja elhaló hangon. - Mit csináltál Kincsem?
Amilyen gyöngéden, s lágyan mondja... Ahogy becézget. Mégis kipréselődik az utolsó csepp víz a szervezetemből, ami a szememből távozik. Harry lassan, óvatosan húzza fel a fekete pólóját, ami rajtam lóg. Igen, szó szerint lóg. Eddig is nagy volt, de most, mintha a kétszeresére nőtt volna. Vagy csak én zsugorodtam össze benne teljesen. Felszisszen, mikor a nyakamig húzódik az anyag. Legalább fehérnemű van rajtam. Viszont a bordáim kiütnek a bőrömből, a hasam már-már nincs is. A bőröm néhol elszíneződött, a hiányos tápértékek nélkül. Harry csak bámul, fölém magasodva nagy testével. Hozzám sem ér, nem nehezedik rám, mind általában. Nem gyűr maga alá, és csókol szenvedélyesen. Csak nézi az undorító testemet. Már nem tetszem neki, igaz? Egy csontváz vagyok számára nem dögös, szexi csaj, akiket a szórakozóhelyeken látni.
Kezeit alám helyezi, és gond nélkül emel fel. Talán azért, mert nem vagyok nehezebb, mint négy, két literes üdítő. Kettesével veszi a lépcsőfokokat lefele. A konyhában állapodunk meg, ami úgy van, ahogy hagytam még három nappal ezelőtt. A hűtő tömve kajával, amit Harry vásárolt, gondolom azt hitte, megeszem.
Kipakol egy csomó mindent. Legelőször két szendvicset csinál, majd négy gofrit. A fele szerintem az övé, mert én ezeket biztos nem eszem meg. Sose zabáltam még ennyit. Amúgy sem hiszem, hogy bármi lemegy a torkomon.
Narancslevet is önt a kajához. Az összes tányért az orrom elé rakjak, ő pedig szembe velem leül, és merőn néz.
- Egyél!
Alig láthatóan megrázom a fejem, elutasítva az ételt.
- Nem vagyok éhes. - suttogom.
- Vagy megeszed magadtól, vagy segítek. - mondja fenyegetően.
Egy kis ideig csak szemezek a tányéron ülő ételekkel. A szendvics annyira meg van rakva, hogy az egy sportolónak elég lenne. Van benne minden. Vaj, szalámi, uborka, sajt, paradicsom, paprika, saláta és parizer. Kelletlenül fogom meg az egyiket, mert tudom, hogy ha nem teszem, csak még rosszabb lesz. Minél gyorsabban szeretném legyűrni, hogy túl legyek rajta. Az egyik nagy falatnál, majdnem meg is fulladok. Az ízét nem érzem, ez talán a koplalásnak tudható be. Mindent képes vagyok magamba tömni, kivéve egy gofrit. Egyszerűen nem megy. Inkább kiiszom a narancslevet a poharamból. De Harry feláll, és újratölti azt. Mikor ellenkezni kezdenék, szúrós pillantásokkal ajándékoz meg, úgyhogy inkább azt is lenyelem. Ő beteszi a megmaradt ételt a hűtőbe, míg én lassan visszacsoszogok az ágyba. A lépcsőn majdnem sikerül orra buknom, de megelőzöm a balesetet. Végigdőlök a puha matracon, ami már felvette a testformám, így csak visszahelyezkedek az eredeti pózomba. Elmerülök a plafon szépségébe, ahogy eddig is tettem.
Nyikorog az ajtó, ahogy kinyitja, de nem fordulok felé. Mégis érzékelem, ahogy leguggol az ágy elé, pontosan oda, ahol én fekszem. Nem tudom mennyi ideig is vagyunk csendben. Én ezt már megszoktam, de őt nyilván frusztrálhatja ez a némaság, hiszen minden percben mocorogni kezd.
Idegesít a jelenléte. Talán azért, mert eddig nem volt itt, nem tudom. Hátat fordítok neki, de így is érzem a perzselő tekintetét a hátamba fúródni.
- Mi a bajod?! - förmed rám.
Nem, nincs rossz napja, neki csak ilyen az igazi természete. Sötétség öleli körül, rejtély az egész. A múltja egy része is, amikre már nem is vagyok kíváncsi...
- Ha kérdezek, te válaszolsz! Ez így működik. - oktat ki. - Mi a bajod?
- Semmi... - suttogom még mindig elhaló hanggal.
Mintha nem is én mondtam volna. A hangom nem emlékeztet a sajátomra. Olyan rekedt, mint Harryé szokott lenni.
- Akkor máshogy kérdezem. Miért akartál éhenhalni? Van könnyebb módja is annak, hogy kinyírd magad.
- Tudom.
- Hát akkor?! - lesz egyre ingerültebb.
- Csak gondolkoztam.
- Így?!
- Igen, így. - adom a kurta válaszokat sorjába.
Tudom, hogy kikészítem idegileg. Tudom, hogyha tényleg ideges bánthat, hogy én húzom a rövidebbet. Hogy üvölteni fog, ordibálni. Akár tönkretenni a házat, vázákat törni, ablakot, vagy tányérokat. De nem érdekel. Nekem már úgy is mindegy. Az életem már úgy is kudarcba fulladt.
Fölém mászik, fel az ágyra. Erőteljesen ráncigál meg, hogy rá nézzek.
- Mi a fasz bajod van neked?!!
Nem válaszolok. Egyszerűen nem merek. Rettegek, bár tudom, hogy nincs miért. Nincs miért élnem, így hát miért is félnék attól, hogyha bánt? Mégis... rossz érzésem van. Erősít a szorításán a vállamnál, és én egyre jobban parázok, így hát válaszolok.
- Elegem van belőled, az életemből. Mindenből. Elrontottad az egészet. Mindent elcsesztél körülöttem. És most itt rohadok meg veled. - nyögöm ki.
- Vigyázz a szádra! Nekem is megvannak a határaim. És a te érdekedben mondom, hogy ne feszegesd őket, csak magadnak ártasz. Ezt az idiótaságot meg befejezheted. Mi az, hogy ezért nem vagy hajlandó enni?!
- Miért foglalkozol ezzel? Miért nem engedsz el innét? Mit akarsz tőlem? - bombázom a kérdéseimmel.
- Mert az enyém vagy. És én szeretek vigyázni a dolgaimra. - rántja meg a vállát.
Ha nem ilyen állapotban feküdnék alatta, és nem tudnám az igazságot, biztos elolvadtam volna. Az övé vagyok. Nincsenek rá szavak, mit érzek éppen. Nem tudom, hogy negatív irányba, vagy inkább pozitívba indulok. Most kivételesen én vagyok az érzelemmentes, nem pedig Harry.
- Miért nem akarsz itt maradni velem? - suttogja.
- Mert félek tőled... - csuklik el a hangom a végére.
A könnyek lefolynak az arcomon, vizes csíkot hagyva maguk után. Harry közelebb hajol, és apró puszikat nyom a nyakamra. Majd mikor végzett, a fülemnél állapodik meg. Sokáig csak a halk szuszogását hallom, és a meleg, simogató leheletét észlelem. Aztán beszélni kezd.
- Soha nem foglak bántani...

Sziasztok! 
Nagyon sajnálom a sok késést! Igen, tudom, hogy mindenki azzal a szöveggel jön, hogy sokat kell tanulnia az iskola miatt. Igen, ami igaz, az sajnos igaz. Velem is megeshet. Másrészt pedig mindig tökéletes munkát szeretnék kiadni a kezeim közül. Ami megfelel az elvárásaitoknak, de főleg az enyémeknek. Remélem nincs harag! :)

Nem tudom ismételgetni, hogy aki rendszeresen olvassa a blogot csatlakozzon a csoportba!

És itt az én másik blogom, amit nagy szeretettel ajánlok minden rajongómnak : Vampires in the Night 

A feliratkozóknak is nagyon-nagyon örülök ám! :*

És utoljára hagyom a legeslegfontosabbat! Ami pedig az, hogy 7 hozzászólás, és összesen 6 pipa után jön új rész! Ne felejtsetek el, nyomot hagyni, az folytatás kedvéért! ;) 

17. rész

Szörnyű igazság 

xVictoriax

Harrynek sürgős dolga akadt, én pedig egyedül maradtam ebben az óriási, idegen kastélyban. Megígérte, hogy küld valakit, nem szeretné ha egyedül maradnék. Ami nagyon jól esik, és még édes is lenne tőle, ha nem ismerném ennyire. Nem szeretnék hazudni magamnak, mégis az utolsó gondolatom hazugság, hiszen tudom, hogy nem ismerem igazán. A múltkori bevésődött a tudatomba. Ahogy a vérben forgó szemeit az idegen férfin tartotta. Ahogy megfeszültek közben az izmai, és a levegőt élesen szívta be a telt ajkain.

Megrázom a fejem, mintha ezzel megszabadítanám a fölösleges gondolatoktól. Milyen boldog is lehetne a tudatlanság! Újra napokig aludni, nem tudni semmiről. Nem tudni, hogy nem szeretnek viszont. Hogy becsaptak, és talán sose menekülök innen. Harry nem szeret senkit, sose szeretett, és sose fog. Csak magamat etetem ilyen hülyeségekkel. Bár én voltam a bolond, hogy hittem neki a reptéren.

- Vick! - kiált valaki, az ajtócsapás után.

Ismerős ez a hang, de nem tudnám megmondani az illető nevét. Nem is kell sokáig gondolkoznom, ugyanis belép az ajtómon.

- Szia csajszi! - vigyorog.

- Isabella? - ámuldozok.

- Csak Bella. - kuncog.

Leül mellém törökülésbe, és az arcomat fürkészi.

- Mi ez a fancsali pofa?

- Semmi. - hazudok.

- Jajj Vick, ne már! Mondd el! - nyaggat.

Kissé meglepődök a becézésemen. Vick... Különös módon meg vagyok vele elégedve, iszonyatosan tetszik. Még senki nem becézte a becenevem.

Sóhajtok egyet, és nagy gondolkodásba kezdek. El akarom neki mondani, az elejétől a végéig. Csak hát félek, hogy megbánom. Nem tudom, bízhatok-e benne.

- Vick, kérlek...

Hát, egyszer élünk.

Mindent elmondok. A taxitól,a mostani helyzetig. Issza minden szavam, néhol fájdalmasan felszisszen, máshol pedig hangos röhögésbe fullad. A végére érve, kissé elfáradok, de érzem, hogy az óriási súly lekerül a már elgyengült vállamról. Hátradőlök az ágyon, és a plafont kémlelem.
- Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Ennyire becsapható, elvakítható? Sose tartoztam azok a lányok közé, akiket be tudják csapni a férfiak. Akikkel elhitetik, hogy szeretik őket, majd ki lesznek dobva. - gondolkozom hangosan.
Bella mellém feküdt, és csöndben nézünk magunk elé. Nem tudom mi járhatott a fejében. Annyi biztos, hogy az enyém már nem képes normális gondolkozásra. Összezavarodott, a vaskerekek elromlottak a fejemben. És ezt mind Harry Styles váltotta ki belőlem. Szánalmas vagyok.
- Vick, én nem tudom mi van, vagy volt köztetek. - kezd bele a barátnőm egy sóhajtás kíséretében. - Viszont ismerem Harry-t, és látom rajta, hogy nagyon megváltozott. Akkor kezdődött mikor találkozott veled. Egyszer csak megpuhult, nem járt minden nap velünk bulizni, nem kurvázott. Valamit elindítottál benne, pozitív irányba.
- Ő is bennem. - motyogom. - De nekem ez nem megy. Nem ismerem, érted Bella? Nem tudom milyen valójában, hol van most. És az a legrosszabb, hogy senki sem hajlandó felvilágosítani.
- Na jó, én ezt nem bírom nézni. Most én folytatom a mesedélutánt, okés? Elmondok mindent Harry-ről, amit csak tudok. - vigyorog pimaszul.
Hirtelen felkapom a fejem, és én is elmosolyodom. Felkecmergek ülőhelyzetbe, és várom, hogy elkezdje. Olyan sokáig éltem tudatlanságba. Nem tudok róla semmit, míg ő minden kis mozzanatomról tudomást szerez. És végre eljött az én időm. Hogy megismerjem azt az embert, aki ennyire elcsavarta a fejem.

Fekszek, a fejemet a párnába fúrva sírok és sírok. Egész életemben szerencsétlennek kell lennem? Mindig annak az esetlen kislánynak? Velem történnek csak ilyenek, pedig senkinek nem ártottam. Vagyis maradandóan biztosan nem. Nem loptam, ittam, cigiztem, drogoztam, varrattam tetkót. Soha nem bántottam meg nagyon senkit se. A barátaim száma a mai napig nulla, nem is sikerült volna. Mike-ot pedig nem is számíthatom bele, hiszen őt se látom már többet.
Bella már elment. Nehezen tartottam magam, de nem sírtam, amíg ki nem tette a lábát a szobából. Mindent elmondott. Olyat is amit soha életemben nem akartam tudni.
- Victoria! - hallom meg a nevem lentről.
Megrezzenek az ismerős hangtól. Nem szólalok meg, még levegőt sem veszek. Reménykedem benne, hogy nem talál meg. Csakhogy hiú reményeket űzök, ugyanis a hálószoba ágyán fekszek. Hogyan is ne találna rám? Magamra húzom a takarót, mint egy páncélt, ami elzár a külvilágtól.
Kicsapódik az ajtó, ami engem rejteget. Halkan szuszogok, próbálok nem mozogni, de úgy is tudom, hogy végem.
Lerántja rólam a takarót, mire hirtelen felé fordulok. Haja kócos, bár így is hullámok keretezik a férfias arcát. A szeme világosabb a kelleténél, biztosan fáradt. A ruhája poros. De nem is ezen akad meg a szemem, hanem a fehér pólóján, amin vörös foltok virítanak. Vér.
Akaratom ellenére sikítok fel, és húzódok hátrébb. Összegömbölyödve az ágy másik végébe szökök.
- Mi bajod? - kérdezi összehúzott szemöldökkel Harry.
Négykézláb végigmászik a nem túl kicsi franciaágyon. Fölém kerekedik, és az ajkait az enyémre tapasztja.
- Engedj el! - visítok.
Undorral tölt el, hogy a "koszos" pólóját nekem dörzsöli. Az, hogy más vére van az én testemen, hányingerrel tölt el. Kezdem sajnálni a vér tulajdonosát. Mit csinálhatott vele Harry?
- Miért? - vigyorodik el perverzen.
Elegem van a hazugságaiból. Abból, hogy kisajátít, hogy azt hiszi játszhat velem amikor csak kedve támad. És még jobban utálom azt, hogy én szeretem. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, arcon töröltem. Nagy csattanással találkozott az én tenyerem az ő arcával. Ledermedt. Abba az irányba fordul, amerre csaptam. Az állkapcsa megfeszül, majd elenged. Biztos, hogy nagyon feldühítettem.
Feláll, és felrángat magával együtt. Összerezzenek a fájdalomtól, de próbálom nem mutatni. A fogaimat összeszorítva nézek vele farkasszemet.
- Ez mi a fasznak volt jó?! - üvölt az arcomba.

Nem hátrálok meg, pedig nagyon jól tenném. Inkább én is fentebb tekerem a hangerőmet.
- Egyszerűen utállak! Mindent utálok benned. Mindent ami veled kapcsolatos!
- A reptéren még nem ezt mondtad. - vigyorog rám pimaszul.
A szememet könnyek szúrják, meggyengültem. Egyszerűen semmi esélyem sincs Harry Styles ellen. Bármikor bánthatna, esetleg meg is ölhetne. Csak kedvet kell kapjon rá.
- Ott még nem ismertelek... - lesütöm a tekintetem.
A parkettát szuggerálom, és próbálom nem elbőgni magam, megint. Olyan rossz érzés csalódni az emberekben. Borzalmas, hogy úgy érzek, egyedül maradtam a világba. A szüleimet eddig se nagyon foglalkoztattam, de most már teljesen lemondhatok róluk. És ezt az egészet miért? Mert én megint bolond voltam. Ilyenkor szokták azt mondani, hogy a szerelem elvakít...
Az államnál fogva emeli fel a fejemet. Mélyen elveszik a szemeimben, mintha keresgélne valamit. Sokáig így állunk, míg ő rajtam legelteti a kíváncsi tekintetét. Aztán feladja, és átnéz a vállam fölött, majd vissza rám.
- Mért, most ismersz? - kuncog fel egy kicsit.
- Igen, eléggé. - suttogom. - Nagy sajnálatomra.
- Csalódnod kellett, drága? Erről van szó?
Miután nem adok választ, ő fojtatja.
- Sose mondtam, hogy egy szent vagyok. - magyaráz.
És ebben teljesen igazat adok neki. Nem mondta, hogy ő egy bandavezér, aki drogokkal is foglalatoskodik. Sőt, ölt már embert. A gondolattól, végigfut a hátamon a hideg.
- Mit akartál? Hogy olyan nyálas segg legyek, mint az a vadbarom osztálytársad?! Hogy elegáns éttermekbe ráncigáljalak, aztán a templomi esküvő után megdugjalak a nászúton? Hm? Erre vágytál? - kérdezősködik.
Lassan végigfolynak az arcomon a sós könnyek, és a földön landolnak, elválasztva Harry-től. Egy vonalat képzelek kettőnk közé, emlékeztetve magam, hogy nem lehetek vele. De nem is vonalról van szó, inkább egy mély, és hosszú szakadékról. Igen, az tátong közöttünk.
- Nem szeretsz senkit. Sose szerettél. Egyszerű, hidegvérű gyilkos vagy. - suttogom az arcába nézve.
- Ááá, szóval itt tartunk. A "Nem is szeretsz" - hisztinél? - változtatja a hangját vinnyogósra.
Valami összetört bennem. Egy olyan dolog, ami létfontosságú a túléléshez. Amit nem lehet már megjavítani. Igen, a szívem, ami eddig Harry Styles miatt dobogott, most meghalt. Nem üt már többet a mellkasomban hangosan, mikor meglátom őt. Nem kezdek zihálni, ahogy megérint. Nem lesz nyirkos a tenyerem az izzadságtól. A gyomrom nem fog örömtáncot járni. Csak a fájdalom marad. Egy seb, ami egyfolytában vérzik, és egyszer csak belehalok. Összeroppanok a súly alatt, ami rám nehezedik.
- Annyira utálom ezt az egészet. - zokogok fel.
- Jajj Victoria, az élet ilyen elcseszett velem együtt. Két lehetőség van: együttműködni és megszokni, vagy meghalni. Választhatsz!
- Inkább meghalok, minthogy veled töltsek még egy percet is! - sziszegem.
- Rossz válasz. Ugyanis nem hagyom, hogy meghalj.
- Mit akarsz tőlem? - motyogom.
- Idővel megtudod.
Csak állok ott tétlenül, és várom, hogy lecsapjon egy dárda. Hogy ne érezzem ezt az ürességet, amiben csak a kínzó fájdalom van.
Egyszer csak két erős kezet érzek meg a derekamon. Közel húz a mellkasához, majd felkap mint egy csecsemőt. Az ágyhoz lépked, és befektet. Szépen betakargat, mintha félne, hogy megfázom.
- Pihenj, kincsem! - duruzsolja a fülembe.
Egy hosszú puszit nyom a homlokomra, miközben némán zokogok a vállába. Eltávolodik, és kilép a szobából. Halkan húzza be maga mögött az ajtót, pedig azt hittem majd úgy becsapja, hogy széttörnek az üvegablakok.
Órákig sírok, és azt ismételgetem, hogy nem szabad szeretnem egy ilyen bűnözőt, bérgyilkost. Csak gyűlölni. Minden dolgot ami csak hozzá kötődik, minden személyt aki hasonló mint ő.
Aztán rájövök, hogy attól még, hogy darabokra szaggatta a szívem, a darabok mindig is az övék lesznek. Majd szép lassan álomba bőgöm magam.
Remélem tetszett, ez a rész is! =) A következő 4 megjegyzés, és ÖSSZESEN 4 pipa után jön! :*
Ne feledjétek a facebook csoportot sem! ( csoport )
A feliratkozóknak is nagyon örülök, szóval ha olvasod ne habozz!
És a végére : HAPPY BIRTHDAY HARRY! <3 Ki lett ma 20 éves csajok? ;)