17. rész

Szörnyű igazság 

xVictoriax

Harrynek sürgős dolga akadt, én pedig egyedül maradtam ebben az óriási, idegen kastélyban. Megígérte, hogy küld valakit, nem szeretné ha egyedül maradnék. Ami nagyon jól esik, és még édes is lenne tőle, ha nem ismerném ennyire. Nem szeretnék hazudni magamnak, mégis az utolsó gondolatom hazugság, hiszen tudom, hogy nem ismerem igazán. A múltkori bevésődött a tudatomba. Ahogy a vérben forgó szemeit az idegen férfin tartotta. Ahogy megfeszültek közben az izmai, és a levegőt élesen szívta be a telt ajkain.

Megrázom a fejem, mintha ezzel megszabadítanám a fölösleges gondolatoktól. Milyen boldog is lehetne a tudatlanság! Újra napokig aludni, nem tudni semmiről. Nem tudni, hogy nem szeretnek viszont. Hogy becsaptak, és talán sose menekülök innen. Harry nem szeret senkit, sose szeretett, és sose fog. Csak magamat etetem ilyen hülyeségekkel. Bár én voltam a bolond, hogy hittem neki a reptéren.

- Vick! - kiált valaki, az ajtócsapás után.

Ismerős ez a hang, de nem tudnám megmondani az illető nevét. Nem is kell sokáig gondolkoznom, ugyanis belép az ajtómon.

- Szia csajszi! - vigyorog.

- Isabella? - ámuldozok.

- Csak Bella. - kuncog.

Leül mellém törökülésbe, és az arcomat fürkészi.

- Mi ez a fancsali pofa?

- Semmi. - hazudok.

- Jajj Vick, ne már! Mondd el! - nyaggat.

Kissé meglepődök a becézésemen. Vick... Különös módon meg vagyok vele elégedve, iszonyatosan tetszik. Még senki nem becézte a becenevem.

Sóhajtok egyet, és nagy gondolkodásba kezdek. El akarom neki mondani, az elejétől a végéig. Csak hát félek, hogy megbánom. Nem tudom, bízhatok-e benne.

- Vick, kérlek...

Hát, egyszer élünk.

Mindent elmondok. A taxitól,a mostani helyzetig. Issza minden szavam, néhol fájdalmasan felszisszen, máshol pedig hangos röhögésbe fullad. A végére érve, kissé elfáradok, de érzem, hogy az óriási súly lekerül a már elgyengült vállamról. Hátradőlök az ágyon, és a plafont kémlelem.
- Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Ennyire becsapható, elvakítható? Sose tartoztam azok a lányok közé, akiket be tudják csapni a férfiak. Akikkel elhitetik, hogy szeretik őket, majd ki lesznek dobva. - gondolkozom hangosan.
Bella mellém feküdt, és csöndben nézünk magunk elé. Nem tudom mi járhatott a fejében. Annyi biztos, hogy az enyém már nem képes normális gondolkozásra. Összezavarodott, a vaskerekek elromlottak a fejemben. És ezt mind Harry Styles váltotta ki belőlem. Szánalmas vagyok.
- Vick, én nem tudom mi van, vagy volt köztetek. - kezd bele a barátnőm egy sóhajtás kíséretében. - Viszont ismerem Harry-t, és látom rajta, hogy nagyon megváltozott. Akkor kezdődött mikor találkozott veled. Egyszer csak megpuhult, nem járt minden nap velünk bulizni, nem kurvázott. Valamit elindítottál benne, pozitív irányba.
- Ő is bennem. - motyogom. - De nekem ez nem megy. Nem ismerem, érted Bella? Nem tudom milyen valójában, hol van most. És az a legrosszabb, hogy senki sem hajlandó felvilágosítani.
- Na jó, én ezt nem bírom nézni. Most én folytatom a mesedélutánt, okés? Elmondok mindent Harry-ről, amit csak tudok. - vigyorog pimaszul.
Hirtelen felkapom a fejem, és én is elmosolyodom. Felkecmergek ülőhelyzetbe, és várom, hogy elkezdje. Olyan sokáig éltem tudatlanságba. Nem tudok róla semmit, míg ő minden kis mozzanatomról tudomást szerez. És végre eljött az én időm. Hogy megismerjem azt az embert, aki ennyire elcsavarta a fejem.

Fekszek, a fejemet a párnába fúrva sírok és sírok. Egész életemben szerencsétlennek kell lennem? Mindig annak az esetlen kislánynak? Velem történnek csak ilyenek, pedig senkinek nem ártottam. Vagyis maradandóan biztosan nem. Nem loptam, ittam, cigiztem, drogoztam, varrattam tetkót. Soha nem bántottam meg nagyon senkit se. A barátaim száma a mai napig nulla, nem is sikerült volna. Mike-ot pedig nem is számíthatom bele, hiszen őt se látom már többet.
Bella már elment. Nehezen tartottam magam, de nem sírtam, amíg ki nem tette a lábát a szobából. Mindent elmondott. Olyat is amit soha életemben nem akartam tudni.
- Victoria! - hallom meg a nevem lentről.
Megrezzenek az ismerős hangtól. Nem szólalok meg, még levegőt sem veszek. Reménykedem benne, hogy nem talál meg. Csakhogy hiú reményeket űzök, ugyanis a hálószoba ágyán fekszek. Hogyan is ne találna rám? Magamra húzom a takarót, mint egy páncélt, ami elzár a külvilágtól.
Kicsapódik az ajtó, ami engem rejteget. Halkan szuszogok, próbálok nem mozogni, de úgy is tudom, hogy végem.
Lerántja rólam a takarót, mire hirtelen felé fordulok. Haja kócos, bár így is hullámok keretezik a férfias arcát. A szeme világosabb a kelleténél, biztosan fáradt. A ruhája poros. De nem is ezen akad meg a szemem, hanem a fehér pólóján, amin vörös foltok virítanak. Vér.
Akaratom ellenére sikítok fel, és húzódok hátrébb. Összegömbölyödve az ágy másik végébe szökök.
- Mi bajod? - kérdezi összehúzott szemöldökkel Harry.
Négykézláb végigmászik a nem túl kicsi franciaágyon. Fölém kerekedik, és az ajkait az enyémre tapasztja.
- Engedj el! - visítok.
Undorral tölt el, hogy a "koszos" pólóját nekem dörzsöli. Az, hogy más vére van az én testemen, hányingerrel tölt el. Kezdem sajnálni a vér tulajdonosát. Mit csinálhatott vele Harry?
- Miért? - vigyorodik el perverzen.
Elegem van a hazugságaiból. Abból, hogy kisajátít, hogy azt hiszi játszhat velem amikor csak kedve támad. És még jobban utálom azt, hogy én szeretem. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, arcon töröltem. Nagy csattanással találkozott az én tenyerem az ő arcával. Ledermedt. Abba az irányba fordul, amerre csaptam. Az állkapcsa megfeszül, majd elenged. Biztos, hogy nagyon feldühítettem.
Feláll, és felrángat magával együtt. Összerezzenek a fájdalomtól, de próbálom nem mutatni. A fogaimat összeszorítva nézek vele farkasszemet.
- Ez mi a fasznak volt jó?! - üvölt az arcomba.

Nem hátrálok meg, pedig nagyon jól tenném. Inkább én is fentebb tekerem a hangerőmet.
- Egyszerűen utállak! Mindent utálok benned. Mindent ami veled kapcsolatos!
- A reptéren még nem ezt mondtad. - vigyorog rám pimaszul.
A szememet könnyek szúrják, meggyengültem. Egyszerűen semmi esélyem sincs Harry Styles ellen. Bármikor bánthatna, esetleg meg is ölhetne. Csak kedvet kell kapjon rá.
- Ott még nem ismertelek... - lesütöm a tekintetem.
A parkettát szuggerálom, és próbálom nem elbőgni magam, megint. Olyan rossz érzés csalódni az emberekben. Borzalmas, hogy úgy érzek, egyedül maradtam a világba. A szüleimet eddig se nagyon foglalkoztattam, de most már teljesen lemondhatok róluk. És ezt az egészet miért? Mert én megint bolond voltam. Ilyenkor szokták azt mondani, hogy a szerelem elvakít...
Az államnál fogva emeli fel a fejemet. Mélyen elveszik a szemeimben, mintha keresgélne valamit. Sokáig így állunk, míg ő rajtam legelteti a kíváncsi tekintetét. Aztán feladja, és átnéz a vállam fölött, majd vissza rám.
- Mért, most ismersz? - kuncog fel egy kicsit.
- Igen, eléggé. - suttogom. - Nagy sajnálatomra.
- Csalódnod kellett, drága? Erről van szó?
Miután nem adok választ, ő fojtatja.
- Sose mondtam, hogy egy szent vagyok. - magyaráz.
És ebben teljesen igazat adok neki. Nem mondta, hogy ő egy bandavezér, aki drogokkal is foglalatoskodik. Sőt, ölt már embert. A gondolattól, végigfut a hátamon a hideg.
- Mit akartál? Hogy olyan nyálas segg legyek, mint az a vadbarom osztálytársad?! Hogy elegáns éttermekbe ráncigáljalak, aztán a templomi esküvő után megdugjalak a nászúton? Hm? Erre vágytál? - kérdezősködik.
Lassan végigfolynak az arcomon a sós könnyek, és a földön landolnak, elválasztva Harry-től. Egy vonalat képzelek kettőnk közé, emlékeztetve magam, hogy nem lehetek vele. De nem is vonalról van szó, inkább egy mély, és hosszú szakadékról. Igen, az tátong közöttünk.
- Nem szeretsz senkit. Sose szerettél. Egyszerű, hidegvérű gyilkos vagy. - suttogom az arcába nézve.
- Ááá, szóval itt tartunk. A "Nem is szeretsz" - hisztinél? - változtatja a hangját vinnyogósra.
Valami összetört bennem. Egy olyan dolog, ami létfontosságú a túléléshez. Amit nem lehet már megjavítani. Igen, a szívem, ami eddig Harry Styles miatt dobogott, most meghalt. Nem üt már többet a mellkasomban hangosan, mikor meglátom őt. Nem kezdek zihálni, ahogy megérint. Nem lesz nyirkos a tenyerem az izzadságtól. A gyomrom nem fog örömtáncot járni. Csak a fájdalom marad. Egy seb, ami egyfolytában vérzik, és egyszer csak belehalok. Összeroppanok a súly alatt, ami rám nehezedik.
- Annyira utálom ezt az egészet. - zokogok fel.
- Jajj Victoria, az élet ilyen elcseszett velem együtt. Két lehetőség van: együttműködni és megszokni, vagy meghalni. Választhatsz!
- Inkább meghalok, minthogy veled töltsek még egy percet is! - sziszegem.
- Rossz válasz. Ugyanis nem hagyom, hogy meghalj.
- Mit akarsz tőlem? - motyogom.
- Idővel megtudod.
Csak állok ott tétlenül, és várom, hogy lecsapjon egy dárda. Hogy ne érezzem ezt az ürességet, amiben csak a kínzó fájdalom van.
Egyszer csak két erős kezet érzek meg a derekamon. Közel húz a mellkasához, majd felkap mint egy csecsemőt. Az ágyhoz lépked, és befektet. Szépen betakargat, mintha félne, hogy megfázom.
- Pihenj, kincsem! - duruzsolja a fülembe.
Egy hosszú puszit nyom a homlokomra, miközben némán zokogok a vállába. Eltávolodik, és kilép a szobából. Halkan húzza be maga mögött az ajtót, pedig azt hittem majd úgy becsapja, hogy széttörnek az üvegablakok.
Órákig sírok, és azt ismételgetem, hogy nem szabad szeretnem egy ilyen bűnözőt, bérgyilkost. Csak gyűlölni. Minden dolgot ami csak hozzá kötődik, minden személyt aki hasonló mint ő.
Aztán rájövök, hogy attól még, hogy darabokra szaggatta a szívem, a darabok mindig is az övék lesznek. Majd szép lassan álomba bőgöm magam.
Remélem tetszett, ez a rész is! =) A következő 4 megjegyzés, és ÖSSZESEN 4 pipa után jön! :*
Ne feledjétek a facebook csoportot sem! ( csoport )
A feliratkozóknak is nagyon örülök, szóval ha olvasod ne habozz!
És a végére : HAPPY BIRTHDAY HARRY! <3 Ki lett ma 20 éves csajok? ;)