Dühkitörés
xVictoriax
Még mindig Harry kezében volt a telefonom, pedig már biztos elolvasta. A készüléket a markában szorongatta. Tudtam, hogy már így is nagy önuralomra van szüksége ahhoz, hogy ne legyen magánkívül. Mélyeket lélegzett, és a mobilom képernyőjét bámulta, de a telefon már fél perce elsötétült. A szám sarkát rágtam, és agyaltam, hogyan is nyugtathatnám meg. Maradtam a "beszéljünk, az majd megnyugtatja" szituációnál. De nem tudom, hogy Harryre lehet-e így hatni. Egy próbát azért megér.
- Elmehetnénk valamerre, nem? Mondjuk megmutathatnád Los Angelest! Úgy sem ismerem a környéket. - mondom tettetett lelkesedéssel.
Tudom-tudom. Gyenge próbálkozás volt, de mit tehettem volna? Nézzem végig amíg szétzúz egy asztalt? Kösz, kihagynám. Az említett romboló rám mered. A szemei feketén csillognak, és ez azonnal megrémít. Még lélegzetet sem merek venni, míg a szemembe néz. Az arca dühös, de még így is iszonyatosan gyönyörű. A haja még kócos az alvástól, és ez olyan aranyossá teszi. Vagyis tenné, ha nem tudna ölni a tekintetével.
- Szerinted ez így kibaszottul rendben van?! - kezd el ordítani.
A félelem még jobban eláraszt, mikor nagy ruganyos léptekkel közeledik felém. A falig hátrálok, de utolér. Pár percig csak meredünk egymás szemébe, úgy, hogy a mellkasunk együttesen mozog, és még össze is ér a levegővételünkkor. Aztán egyre dühösebb lesz az arca. Izmai megfeszülnek, elengednek. Látom, hogy harcol a kirobbanó ereje ellen. Azt gondoltam, hogy most majd megnyugszik és megbeszélünk mindent, de nem... Felemeli az öklét, és támadni készül. Reflexből eltakarom a karommal az arcom, és várom a fájdalmat. És... semmi. A karja a fejem mellett, a falba vágódik. Komolyan azt hittem kitörnek az ablakok a lendülete miatt, de épphogy megúszták, aminek nagyon örülök. A kezeimet nem veszem el az arcomtól, magam sem tudom miért, de így kényelmesebb. Annyit teszek csupán, hogy lassan lecsúszok a fal mentén és leülök a földre. Mozdulatlan vagyok, levegőt is alig veszek. Elég sokáig így vagyok, vagy csak én érzem így? Lépteket nem hallok, csak gyerekek kiabálását kintről, ahogy játszanak. Próbálom nem szabadjára engedni a könnyeimet. Sírni fogok, már most tudom. Csak azt nem, hogy miért. Megbántott, hogy ilyen hevesen reagált egy barátom aggódó üzenetére. Mi abban a rossz, ha az egyik haverodtól kapsz egy SMS-t, hogy találkozzatok majd valahol? Ez nekem magas...
Számolom magamban a másodperceket. Mikor 145-nél tartok, valaki végigsimít a karomon. Nem nehéz kitalálni ki az. És ilyenkor gördül ki az első könnycsepp. Amit persze több ezer követ, amíg ki nem száradok teljesen. Felemel a földről, és mint egy csecsemőt, az ölébe kap. Majd visszaülünk a padlóra. Tovább sírok némán, míg ő a hajamat simogatja és magához szorít.
- Megijesztettelek? - suttogja rekedten.
És eszembe jut miért is bőgök (már megint). Harry tényleg irtóra megrémisztett. Mindig az jut eszembe, mi is történt a partnál. Aztán a bulin. Nem tudja visszafogni magát, és ez kezd teljesen kikészíteni. Nem tudom így élvezni a társaságát. Hogy mindig rettegnem kell, mikor hozom ki megint a sodrából. Bólintok egyet, igazat adva neki.
- Sajnálom... - puszilja meg a fejemet.
Nagyot sóhajtok, megőrjít az illata. Közelebb fészkelődök hozzá, ami már-már lehetetlenség, nekem mégis sikerül. De eltol magától, amit nem tudok mire vélni. Mélyen a szemembe néz, ami most biztos könnyáztatta és vörös. Jajj, legalább nem volt rajtam szempillaspirál!
- Bocsáss meg! - könyörög. - De ez a srác annyira egy fasz.
Halk, tétova nevetést hallatok Mike megnevezésére.
- Miért vagy vele ennyire tuskó? - kérdezem tőle kíváncsian.
- Kivel nem vagyok az? - húzza féloldalas mosolyra a száját.
Felháborodott pofát vágok, mire azonnal javítja magát.
- Azért, mert te CSAK az enyém vagy. És egy ilyen... - kezd bele a második mondatába, de félbeszakítom.
- Oké-oké értem. De mióta is lettem egy tárgy?
- Mióta megismertél? - kérdez, félmosollyal az arcán.
- Nem, ez hülyeség! Nem tartozom hozzád, nem vagyunk egy pár. - tiltakozom.
- Igazad van. MÉG, nem vagy teljesen az enyém.
- És nem is leszek. - vigyorgok vissza.
Mélyen a szemembe néz, majd az ajkai lecsapnak az enyémekre. Gyengéden és édesen kóstolgat. Kis puszikat nyom a számra. Kínoz, és ezzel ő is tisztában van. Többet akarok, ezért beletúrok a hajába, és magamhoz húzom. Érzem az ajkaimon, hogy győzelmi mosolyt váltottam ki belőle. Aranyosan harapdálni kezdi a számat, és én nem bírom ki, hogy ne nyögjek egy kicsit. Kihasználja a lehetőséget, és elmélyíti a csókunkat. Már nem gyengéd és aranyos, inkább mohó és telhetetlen. Egyre csak durvulni kezd a csókunk. Már nem is nevezhető annak. Ez már sokkalta több sima csóknál, és meglepő módon engem nem zavar. Kiélvezem a pillanatot, mert nem tudom mikor következik be megint. Sajnos ennek az egésznek a levegő hiányom vet véget. Kénytelen-kelletlen elhúzódom tőle. Hangosan zihálok, már-már zavarba ejtően, de ez sem érdekel. Ő csak néz, és diadalosan vigyorog, a csodaszép gödröcskéivel együtt.
- Nem úgy tűnt, mintha nagyon ellenkeznél.
Nem válaszolok, csak felpattanok az öléből, és a táskámért nyúlok. Fogom a telefont, ami a földön hever, és az ajtó felé veszem az irányt. Természetesen lépteket hallok magam mögött.
- Hova mész?
- Semmi közöd hozzá. - felelem kedvesen.
- De-de, elég sok közöm van hozzád. - kapja el az alkarom.
Tudom, hogy úgy sem enged el egykönnyen. Akkor meg minek tiltakozni?
- Haza kell mennem. Holnap suli, és már így is egy csomót lógtam miattad. Tanulnom is kell, ha nem akarom úgy végezni mint te. - a hangom rideg, miközben kiejtem a szavakat.
Nem zavartatja magát. Felveszi a dzsekijét, és magához kapja a kulcsokat.
- Elviszlek.
Kifejezetten nem kérdés volt, inkább parancsnak tudható be. De minek ellenkezni? Úgy is az van, amit éppen kitalált. Ha azt akarná, hogy az apokalipszis bekövetkezzen, hát eljön a világvége.
- Uhh.. - nyögök, majd kilépek az ajtón.
Az út további részén nem szólunk egymáshoz. Rájövök milyen gyorsak a hangulatváltozásaink. Harry az egyik percben dühöng, a másikban pedig gyengéd. Aztán pedig rideg. Persze én sem különbözök tőle, hisz én rontottam el az egészet. Sírok, majd nevetek, aztán felháborodok. Furák vagyunk. Vagy a szerelem furcsa...
- Este elmegyünk a barátaimhoz. - jelenti ki.
- Mi? - nézek meglepetten.
- Jól hallottad. És te is jössz velem!
- Dehogy megyek! Soha nem mennék el veled többet sehova. Amúgy is... holnap suli, tanulnom kell. - nézek rá.
- Nem, nem kell. Majd azt mondod, hogy a szüleiddel mentél Németországba. Ki ne venné be?
Ez igaz, könyedén megúszhatnám. De elakarok én menni Harry Styles-al? Megint?
- Nem tudom... - motyogom.
- Én tudom, és csak ez számít. - nevet fel. - Este érted jövök.
Nyom egy puszit az arcomra, és én kinyitom a kocsi ajtaját, és kiszállok. Nem nézek vissza, de hallom, ahogy a motor újra felzeng. Bezárom az ajtót, és ledobom a táskám. Halálra unom magam, ezért bekapcsolom a tévét. Szerencsémre, az egyik csatornán Family Guy megy. Pont reklám. Gyorsan összedobok egy szendvicset. Sietek, mert visszaszeretnék érni a következő rész kezdetéig. Pont időben. Végigröhögök egy órát. Stiu és Brian a kedvenceim, és szerintem a legviccesebbek. Mikor vége, kikapcsolom a tévét, és mennék a szobámba, de csöngetnek. Kíváncsian nyitom ki a bejárati ajtót. Mike áll előttem halálsápadt arccal. Ahogy meglát agyon szorongat.
- Mike, te meg akarsz ölni? - nyögöm halkan, mert levegőt sem bírok venni.
- Bocsáss meg! De annyira aggódtam. Azt hittem bajod esett, hogy esetleg elraboltak. Mi történt? Miért nem válaszoltál az üzeneteimre? - vág a közepébe.
- Nem jössz be? Vagy menjünk sétálni? Akkor beszélgethetünk is. - ajánlom fel.
Felderült arccal bólint.
- Okés, itt várj meg, amíg rendbe hozom magam. - futok fel a szobámba.
- Mehetünk?
- Persze! - mosolygok, majd kilépünk a házból.
- Tudok egy tökéletes helyet a beszélgetésre.
- Oké, mutasd! - egyezek bele.
Egy csomót dumálunk semmiségekről. Bár tudom, nem úszom meg ilyen könnyen. Tudni szeretné mi történt, és én biztosan nem mondok neki igazat. Borzalmas egy barátnak hazudni, de ez van, ezt kell szeretni. Nem mondhatom, hogy : "Ááá, csak majdnem megerőszakoltak, aztán egy "majdnem idegennel" aludtam egy
ágyban." Mike nem olyan, akivel ilyen nyíltan beszélhetnék ezekről.
- Merre jársz? - kérdez a sétálópartnerem.
- Jajj, bocsi! Elkalandoztam.
- Ja, azt látom. - mosolyog. - És csak annyi, hogy megjöttünk.
A hely ahova jöttünk valami csodaszép.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése