5. rész

Tartozás

Újabb sulinapra ébredek. Igazából semmi kedvem bemenni. Ma nem csak énekórám lesz. Azon kívül még végigszenvedhetek egy föcit és egy matekot. A földrajz az erősségem. Ez sem annyira meglepő, egész életem utazással telt. De ha valamiben jó az ember, az még nem jelenti azt, hogy szereti is azt a dolgot. Na, én így állok ezzel. A matekról nem is beszélek. Annyi legyen elég, hogy SOHA nem voltam belőle ötös, de néha még négyes sem. Durva mi? Általánosban sem tudtak mit kezdeni velem, egyszerűen lehetetlen. És most a rémálmom megint utolért. Megőrülök a gondolattól, hogy ma végig kell ülnöm 45 percet az egyenletekkel. Felkászálódom az ágyból és a fürdőbe veszem az irányt. Miközben kinyitom az ajtót óriásit ásítok. Tegnap este sokszor felébredtem, mindig a földön. Sokat forgolódhattam. Az egyik álmomra még emlékszem is, sajnos. Mert mindegyikben Harry Styles rémített. Kiráz a hideg. Gyorsan a forró vízbe merülök. Miután kész vagyok, a hajammal szöszmötölök egy bő fél órát. A kezem még mindig nagyon rosszul néz ki, de nem fáj annyira mint mikor Harry megszorította. Fogat mosok majd alapos sminkeléssel ütöm el a már kevés időmet. Felveszek egy fekete csőnacit, rám simuló pink felsővel. Mikor megelégszem a kinézetemmel kihátrálok a szobámba, ahol Harry áll. Mi a csoda?! Meredten bámulom, míg az ő arcán pimasz mosoly játszadozik. A gödröcskéi még mindig gyönyörűek, és a szeme még mindig smaragdzöld.Ha nem ismerném ( már amennyire így van ) talán helyesnek tartanám. Talán...
- Mit keresel már megint itt? - vonom kérdőre durcásan.
Elém lép, jó szorosan. A falnak nyom, a kezei a csípőmön pihennek. Fölém tornyosul nagy alakjával. Megrémiszt egy pillanatra. Erőt veszek magamon, és a két kezem a mellkasára csúsztatom. Még nagyobb mosoly játszik az arcán. Még közelebb jön. Az előbb még arrébb akartam tolni, most pedig már rám mászott. Gondolom félreértette. A mellkasunkat csak a tenyerem választja el egymástól. Nagyot nyelek, és elkezdem eltolni magamtól. Semmi értelme sincsen, erősebb mint én. De szerencsémre enged a szorításán, hátrál tőlem. Mély levegőt veszek. Lelassítom a dübörgő szívem. Az egészet, hogy zavarba hozott, az adrenalinnak képzelem be. Megismétlem az előző kérdésem : 
- Mit keresel már megint itt? 
- Jöttem, hogy suliba vigyelek. Bár ha jobban belegondolok elrabolhatnálak egy napra. - nyalja meg az alsó ajkát.
- Kösz nem. A suli kötelező program. - világosítom fel.
- Nem akarlak elengedni oda ahol az a srác van. Az idegeimre megy a nagy egójával. - puffog. 
Elnevetem magam, mert hát ez nagy volt! 
- És ezt pont te mondod, mi? - kérdezem cinikusan. - A felhőkig érő egóddal.
Megint közelebb jön, mire újra ki akar szakadni a szívem a helyéről. Szerintem ezt ő is hallja mert halkan, perverzen felkuncog.
- Azt hittem tetszik.. - suttogja a fülembe. 
A kezét újra a derekamon érzem. Magához húz a csípőm az övének feszül. Eközben végig a szemembe néz, rabul ejti a pillantásomat. Egyre közelebb és közelebb hajol hozzám. Nem mozdulok, tudom mire készül.
- Harry... - suttogom. - Ez.. nem jó ötlet. - csak dadogásra telik tőlem.
- Ne gondolkozz! Nézz a szemembe, kicsim! - megteszem amit kér, de máris megbánom.
A tekintete hipnotizál. Azt akarja, hogy megcsókoljam. Látom a szemében a vágyat irántam, ami nagyon meghat. Egy pillanatra talán el is vesztem a józan eszemet, de erőt veszek magamon, és újra eltolom magamtól.
- Hagyj békén! - szólok felháborodottan.
Hangosan veszek egy mély levegőt. Leülök az ágyra és a kezem a homlokomra tapasztom. Nem foglalkozom azzal, hogy itt van és engem figyel. Próbálom lenyugtatni magam. Leül mellém majd megszólal : 
- Látom, hogy érdekelek! Ha csak egy kicsit is de igen. Ne is próbáld meg letagadni. - suttogja a fülembe rekedt hangjával.
A lélegzete meleg, mégis kiráz a hideg mikor érintkezik a bőrömmel. Összerezzenek az ajtókopogtatásra. Harry feláll, az ablakhoz lép. 
- A kocsiban várlak. - mászik ki az ablakomon.
Újra kopogtatás, ezért felkelek és kitárom a szobám ajtaját. Bárkire számítottam csak éppen rá nem. 
- Jó reggelt! Mehetünk? - kérdez Mike.
- Te hogyhogy itt? Már azt hittem Harry elijesztett. - nézek rá nagy szemekkel.
- Hát a pasid elég durva egy fazon, ez igaz. De ez engem teljesen hidegen hagy. Megígértem, hogy elviszlek a suliba. Hát itt vagyok. - mosolyog szélesen.
Lehet, hogy neki nincsenek gödröcskéi és zöld szemei, de ő így tökéletes. Belekarolok a kezébe majd indulunk kifele.
- És nem a pasim. - szólalok meg egy kis hallgatás után. 
Mike arca meglepett lesz, majd még szélesebb rajta a mosoly.
- Ohh... hát ennek örülök. 
- Basszus! - nézek a faliórára az előtérben. - Tíz perc múlva be kéne érnünk. Menjünk!
Kilépünk az ajtón. Harry kocsija a kapu előtt parkol. Ő maga a terepjárónak dőlve vár rám. Most, hogy így végig nézek rajta be kell vallanom, hogy nagyon vagányan néz ki ebben a napszemüvegben. Mikor meglát elmosolyodik. De a vigyor a képére fagy mikor meglátja mellettem Mike-ot. Megfeszíti az állkapcsát, és nem mozdul. Mike őt nézi, Harry pedig Mike-ot. Én szintén Harryre meredek kíváncsian. Mikor kiérünk Harry elénk lép.
- Szia kicsim! - nyom egy puszit az arcomra, amit én nem tudok mire vélni. 
Miután velem végzett Mike-ra emeli a szúrós tekintetét : 
- Te mégis mi a jó büdös francot keresel itt?
Az új barátomnak ez meg sem kottyan. Az arca ugyan olyan boldog mint eddig volt.
- Megígértem a barátomnak, hogy elviszem a suliba. - válaszol nyugodtan.
- Mintha tegnap azt mondtam volna ez az én dolgom. Te nem emlékszel? Ha szeretnéd emlékeztethetlek... - Harry hangja megtelik fenyegetéssel.
- Hagyjátok abba! - üvöltöm el magam, majd közéjük lépek. 
Harryhez fordulok. A kezem a mellkasán pihentetem. Mélyen elveszem a tekintetében.
- Kérlek... - suttogom neki. - Had vigyen el Mike. Ha akarod jöhetsz értem. Csak hagyd rá. - a hangomat nem tudom feljebb emelni, ezért még mindig csak suttogom.
Hosszú ideig az arcomat pásztázza. Az egyik kezével megsimítja az arcom, majd megfordul és beül a kocsijába. A barátomhoz fordulok. Szó nélkül indulunk el. Még elhajt mellettünk a sötét terepjáró. Hosszan nézek utána.

A parkolóba sietek. Az óráimnak tíz perce vége. Mike-tól köszöntem el, úgy hét másodperce. Nem zavarta a reggeli " baleset ". Nem említettük meg a történteket, aminek örülök. Nem kellett magyarázkodnom neki. Mert igazából nincs is olyanom. Még én sem értem a szerencsétlen helyzetemet. A parkoló végén felismerem a feket, sötétített ablakú autót. Harry ( mint reggel ) a kocsinak dőlve vár. Mikor odaérek magához húz. Az arcát a nyakamhoz nyomja, állát a vállamon nyugtatja. A karjai a csípőmet tartják, de van köztünk vagy egy karnyújtásnyi hely. Az én kezeimmel semmit sem tudok kezdeni. Sose voltam még ilyen helyzetben. És tudom, hogy tartozom is neki a reggel miatt. Nagy erőfeszítést jelenthetett neki, hogy csak úgy elmenjen. Így hát a nyaka köré fonom a kezemet. Ez csak buzdítja, közel húz magához. A mellkasunk összeér, testünk egybeolvad. A kezébe kap majd beültet a kocsiba. Miután ő is felém fordul : 
- Megmutatom a kedvenc helyem. - határozza el.
Rémült arcomat látva elneveti magát.
- Ugye nem a temetőre gondolsz? - kérdezem vigyorogva.
- Nem, nem arra. Annál egy fokkal talán jobb. - mosolyog ő is.
Már mondanám, hogy nem megyek vele sehova, mikor újra megszólal : 
- Nincs nemleges válasz! Tartozol nekem baby.
Igaza van. Muszáj vele mennem. Így hát beleegyezem.